Az előkészületek mindig izgalmasak, de amikor megérkezünk Tokajba, kiszállunk az autóból és birtokba vesszük a kollégiumot, a gimnáziumot, a Rákóczi pincét, a Paulay Ede Színházat és a főteret, hirtelen minden valósággá válik. Úgy, ahogy ma is. Harmadjára rendezzük mi a Tokaji Írótábort, de még mindig idegen, hogy nem a saját városunkban, hogy ki kell egy hétre települnünk egy idegen helyre, ami mégsem olyan idegen, hiszen nagyon sok mindenkit ismerünk, sokan számítanak ránk pont úgy, ahogyan mi is rájuk.
Ha a Hajdúböszörményi Írótábor a szűk család, akkor a Tokaji Írótábor a nagy családunk. Ide is hazajövünk már egy ideje, csak kicsit ritkábban. Előttem vannak a vendégeink arcai, akik már hetek óta azt várják, hogy becsomagolhassanak a bőröndjeikbe, elinduljanak, leszálljanak a vonatról, sok-sok ismerősre találjanak, nosztalgiázzanak, újraéljék az emlékeiket itt, nálunk, a mi táborunkban. Én kezelem a jelentkezéseket és idén is nagyon sok helyről jönnek mind az érdeklődők, mind pedig az előadók. Rengeteg ismerős név van, de mindig van új is. Visszajárnak hozzánk.
A témánk idén sem elhanyagolható, hiszen 200 éve született Arany János, akiről mindenképpen meg kell emlékeznie azoknak, akik csak egy kicsit is érdeklődnek az irodalom iránt. Az idei tábor a magyar irodalom közvetítésének kihívásaival, változataival és módozataival foglalkozik Arany Jánostól napjainkig. Egy űrt idén is betöltünk, hiszen Arany Jánosról olyan aspektusból is hallani fogunk, amilyenből még nem. A magyar irodalom közvetítésének kihívásai nem csak ebben az évben aktuálisak, de idén jött el az ideje annak, hogy e köré épüljön az immár négynapos tanácskozás.
Több mint 170-en fognak ebben az évben belépni a gimnázium ajtaján, hogy részt vegyenek az előadásokon. Számomra elképesztő, hogy ma egy tudományos konferencia ennyi embert érdekel. Mi szervezünk, jó előre tudjuk, hogy mi lesz a téma, hamar felkérjük a témában jártas szakembereket, de soha nem tudhatjuk, hogy vajon az érdeklődők is olyan nagy lelkesedéssel fogják-e ezt fogadni, mint ahogyan arra mi számítunk. De valami van ebben a táborban, valamit nagyon jól csináltak azok, akik elkezdték ezt szervezni, mert egy olyan biztos közösséget kovácsoltak össze, hogy nekünk igazán könnyű dolgunk van évről évre, hiszen nem kell például azon görcsölni, hogy mivel tudnánk még jobban népszerűsíteni a tábort, mert nincs elég jelentkező. Ez a legnagyobb segítség, amit „megörökölhettünk”.
Megérkezünk, kiszállunk az autóból és a másfél hete rendelt új írótáboros molinó már a két villanyoszlopra kötözve vár ránk. A hangosítás rendben van, a szállások készen állnak, a portán Borkuti Eszter mosolyog és köszönti a böszörményi brigádot. Nagy baj már nem is lehet. Reméljük, annyira maradandóak lesznek a Tokaji Írótábor új programjai is, mint az előzőek. Mi nagyon izgulunk, hogy az idén debütáló gyerekprogramunk sikeres legyen. Egy utolsó pontosítás a polgármester úrral, egy utolsó főtér-szemrevételezés, mert nem sokára hozzák a sátrat és a színpadot, az ugrálóvárat és a pónilovakat, a trambulint és az arcfestékeket. Egy utolsó egyeztetés a portán ülő lányokkal, és már jönni is fog a tömeg.
De egyelőre Szentmártoni Jánost fogadjuk és vacsoráztatjuk meg, kell az energia csütörtökre. Forgatókönyvet írunk, minden programot átrágunk még egyszer utoljára, körülbelül 15. alkalommal. Úgy tűnik, minden rendben lesz. Igyekszünk úgy dolgozni most és egész évben, hogy a következő írótáborra is izgalommal teli arcokat lássunk a Bajcsy-Zsilinszky úton végiggyalogolni az állomásról a kollégiumig. Holnap elfoglalják a szobáikat. Délután 4-től megnyitó. És amikor a Rákóczi pincében összecsengenek a borospoharak, kezdetét veszi az, amiért érdemes volt egy évig dolgozni.
Ványai Anita