András Sándor, Ferdinandy György, Makkai Ádám és Papp Tibor vallomásai a forradalom napjairól, az emigrációról, és a felemás élményű hazatelepülésről szóltak. Az utolsó szemtanúk – gondoltam megrendülten. – A Tokaji Írótábor szerdai naplóját Szentmártoni János írta.

Amikor előző este megérkeztem, nem gondoltam volna, hogy ilyen flottul lezajlik a Tokaji Írótábor első napja. Tudtam persze, hogy Papp-Für Jancsiék mindent alaposan előkészítettek, meg tartottuk is a kapcsolatot, de a biztonság kedvéért mindig van bennem egy jó adag aggodalom vagy inkább drukk. Késő éjszakáig dolgoztunk, utoljára még egyszer átbeszéltük mindhárom nap programjait, és összeraktuk a forgatókat. Mivel Anita, Kinga és Jancsi is üdítőztek, kénytelen voltam mindeközben egyedül elszürcsölgetni egy üveg rendkívül finom bort. Másnap aztán belevágtunk.

Évek óta hagyomány, hogy egy-egy országos elismertségnek örvendő színművészt csábítunk le közénk a kísérő programokon való szereplésre. Idén Szarvas Józsefet sikerült becserkésznünk, aki nagy örömmel fogadta el a meghívásunkat. A Rákóczi Pincebeli megnyitón Oláh János A budai hegyek alatt című versével indítottunk – Jóska megrendítően szavalta. A rendezvény során elhangzott még Ágh Istvántól és Buda Ferenctől is egy-egy gyönyörű vers.

 

Benkő Andrea muzeológus és munkatársa egy rendhagyó kiállítást hozott el nekünk a Petőfi Irodalmi Múzeumból, amit a Tokaji Ferenc Gimnázium aulájában és az egyik termében rendeztünk be. Fentről lelógatott molinókon 1956-os képanyagok és irodalmi idézetek láthatók-olvashatók. A kisteremben pedig több laptopnak és kivetítőnek köszönhetően egy időutazásban vehet részt, aki beül: három vásznon folyamatosan peregnek a forradalom képkockái (arcok, versek, barikádok…).

 

Mivel Mezey Katalin kissé megcsúszott időben, felhívott és megkért, hogy helyettesítsem, így az első plenáris ülést én elnököltem. Megemlékeztünk volt főszerkesztőmről és barátunkról, Oláh Jánosról, aki nélkül már semmi nem lesz olyan, mint eddig. Műhelyében, a Magyar Naplóban sokan bontogatták szárnyaikat, halálával egy kicsit mindnyájan árvák lettünk.

Schmidt Mária kormánybiztos asszony pár nappal ezelőtt kénytelen volt lemondania nyitó előadását egyéb elfoglaltságai miatt, de delegált maga helyett egy fiatal történészt, a Terror Háza kutatási igazgatóját és az 1956-os Emlékbizottság munkatársát, Békés Mártont. Örültem neki, mert így a nagyágyúk mellett egy fiatalember szemüvegén át is vizsgálhattuk a forradalom irodalmi örökségét. Németh László gondolataira fűzte fel előadását, amely nem csupán nagy írónk és gondolkodónk szerepét tárgyalta, de az is kiderült, hogy Németh László szellemisége iránytű volt az emlékév alapvetéseinek kidolgozásában is. Előadást tartott még Gróh Gáspár, Kiss Gy. Csaba, Salamon Konrád, akik számos hozzászólást váltottak ki a nagyszámú hallgatóság soraiból.

 

A kerekasztal-beszélgetést olyan irodalmároknak terveztük, akik részt vettek a forradalomban, amiért meghurcolták őket és/vagy emigrálni kényszerültek. Végül csak Papp Tibor és Pomogáts Béla tudott eljönni, akikkel Csontos János beszélgetett.

A vacsorát követően a feltöltekezés és a szórakozás ideje jött el. A Paulay Ede Színházban egy friss (az utolsó pillanatra elkészült) riportfilmet nézhettünk meg Hazatérők címmel. Erős Kinga, Csontos János és Szabó Mihály alkotása olyan írókat szólít meg, akik 1956-ban kénytelenek voltak elhagyni hazánkat, és külföldön építeni fel az életüket, s akik csak a rendszerváltás után jöhettek haza végleg. András Sándor, Ferdinandy György, Makkai Ádám és Papp Tibor vallomásai a forradalom napjairól, az emigrációról, és a felemás élményű hazatelepülésről szóltak. Az utolsó szemtanúk – gondoltam megrendülten. S hogy ezt a fiataloknak is látniuk kell. Hál’istennek ott ültek az idei Móricz-ösztöndíjasok is a nézőtéren, remélem, nem múlt el nyomtalanul bennük. Ma megkérdem őket.

 

A koncertet követően épp ők következtek, a viharos idő miatt a Rákóczi terasza helyett a gimiben tartottuk meg a felolvasásukat. Jó volt hallgatni őket. Kezdeti megszeppenésük hamar kioldódott belőlük, és remek versekkel, novellarészletekkel ajándékoztak meg minket. A napot a Fanfara Complexa fergeteges koncertje zárta.

De zárásképp hadd lépjek vissza a színházba egy gondolat erejéig. Számomra ott volt a tetőpont. Ferenczi Gyuriékat régóta hallgatom, szeretem. A Gérecz Attila-CD-jüket is ismerem, és rendkívül hálás vagyok érte, hogy olyan körökbe is elviszik a 27 évesen hősi halált halt „füveskerti” költő verseit, ahol amúgy nem hallhatnának róla. De mindez most élőben rabul ejtett. Az az alázat, természetesség, átéltség, hitelesség és virtuozitás, amely még a kukacos írókat is lebilincselte – példaértékű. Gyuri tudta, hova jön, kiknek fognak játszani. Minden hangszer visszafogottan, bensőségesen szólt. A Rackajam életre keltette Attilát. A végén csak annyit tudtam mondani nekik, hogy soha ne hagyják abba. Mert úgy kell ez mindenkinek, mint az oxigén.

Szentmártoni János
Tokaji Írótábor
elnök