Jánosi Zoltán:  Kölcsey Ferenc és a magyar kultúra

Ezen a gyönyörű, mai napon, Tokaj város ünnepségén Szatmárcseke üzenetét hozom. Azét a községét, ahol a Magyar Kultúra Napját a magyar Himnusz születésnapját 1994 óta a Kölcsey Társaság rendezésében az egész ország és a világ magyarsága is a január 22-éhez legközelebbi megelőző vasárnapon ünnepeli. Szatmárcseke Szabolcs-Szatmár-Bereg egyik legeldugottabb, leginkább periférikus részén elhelyezkedő lakóhelye, de mégis, ha az év egyetlen napján is, így nemzeti zarándokhellyé emelkedik. S zarándokhellyé, a magyarság szellemi fókuszává válik minden város, falu, a határon belül és kívül, így ez a terem is, ahol a magyar kultúra napját ünnepelik

Tisztelt ünneplő közösség! Kedves tokajiak, a magyar kultúra elkötelezettjei, akik 1972 óta adnak folyamatosan otthont a Kölcsey örökségére mint meghatározó fókuszra néző Tokaji Írótábornak is, a magyar írók és irodalmi élet legnagyobb fórumának!

Van egy nagyon jelképes mozzanat is abban, hogy éppen Magyarország egyik leginkább peremhelyzetben lévő, a magyar vidéknek is – ma már – éppen csak a határon belül eső pontjáról, Szatmárcsekéről szólal meg évről évre Kölcsey üzenete. A nemzeti kultúra ünnepén ez a hang azt fogalmazza meg – s ezt üzeni ma itt, az Európa kifényesített nagyvárosaitól távol eső s a maga erejéből híressé lett Tokajban is, hogy nincs  Európának, a Kárpát-medencének és természetesen az egész világnak sem, periférikus, szellemi értelemben alábecsülendő, érdemtelen vagy értéktelen helye. S hogy a vidék – mint az ember és az emberi kultúra lakóhelye – a világ fővárosaival, nagyvárosaival, kereskedelmi központjaival a szellem síkján igenis egyenrangú; illetve egyenrangú lehet.

Mert gondoljuk csak meg: Kölcsey korában a Tisza áradásai miatt Szatmárcsekét, ezt az elhagyatott falut hónapokon át olyan sár és víztenger vette körül, elöntve az utakat, hogy szinte teljesen elzárta lakóit a külvilágtól. Csupán csónakokkal lehetett, úgy ahogy közlekedni, amíg be nem fagytak vagy föl nem száradtak a vizek. A posta akadozva járt, és jobb időkben is hosszú hetekig tartott az út Pestre vagy Pozsonyba, s napokig Váradra vagy Debrecenbe, s nagy küszködéssel ide, Tokajba is. S 1823. január 22-én mégis itt, a karácsonyból az újév dermedt telének arcába néző, küszködő jobbágyok között, a téli álmot alvó Magyarország mélyén, hétszilvafás birtokok, a saját portájukról és bankóiktól a hazájukig ellátni képtelen, műveletlen, goromba nemesek s tanulatlan parasztok között született meg a Himnusz. Majd a Zrínyi dala, a Zrínyi második éneke és a Parainézis is. Az isten háta mögül kiáltva föl az égig, belenézve a teljes magyar történelembe, és a jövő érdekében szembesülve vele, hogy „Isten, áldd meg a magyart!” Nemcsak a királyt, az arisztokráciát, a kutyabőröst és a kutyabőrért lihegő szolgákat, hanem a dunai révészt, a bakonyi favágót, a csekei disznópásztort, a nyíregyházi csizmadiát, a bihari parasztot, a szatmárnémeti iparosembert és a tokaji szőlőmívest is.  És Kölcsey azt is innen, a magyar világ – Zemplénhez, Borsodhoz és Abaújhoz sokban hasonló – szatmári-beregi szakadékából tudatosította, hogy a külső ellenségnél van egy sokkal veszedelmesebb: az örökös belső viszály, s micsoda szörnyűség az, hogy: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre”! És az is, hogy e földnek lakója hányszor, de hányszor „Szerte nézett, s nem lelé / honját a hazában.” És hogy léte alaphelyzetét a „bú s kétség mellette” mondat hosszú századokra jelölte ki. De a vers befejezése felé róva a sorokat Kölcsey azt is innen fogalmazta meg, már 1848-ra tekintve jóslatosan előre, hogy „S ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből”, vagyis hogy nem a holtakéból, hanem az élőkéből tud majd a szabadság kivirulni; és hogy elég, elég, elég volt, mert igenis: „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!”

Tisztelt emlékezők!

Kölcsey Ferenc a maga fizikai törékenységében is a 19. századi magyar gondolkodás egyik legnagyobb lázadója volt. Mert nem volt munkásságának egyetlen ága sem, amellyel ne forgatta volna meg óriási erővel a magyar világ lelassult kerekeit. Sokrétű életművének középpontjában mégis egyetlen szó állt, mint legfontosabb fogalom, amelyhez hozzámérhető az élet és a halál és hozzá a teljesebb világ; ez az egyetlen szó pedig: a „haza”.

 „Hol van a hon?” „Mi a haza?” teszi fel ezért százszorosan, ezerszeresen is Kölcsey Ferenc a kérdést, és mert alig találja, vagy csupán csak romjaiban leli föl ezt a történelem nagy áradásaiban szétesett, szétzúzódott, a múltban rekedt, már-már csak legjobbjai elméjében létező hazát, megkísérli hát visszaperelni a történelemtől – s a maradék haza darabkáit is felélő fiaitól.

Vékonyan, magányosan, félig vakon, feljelentő szemektől és gyanakvástól kísérve, de páratlan akarati és gondolati erővel látott munkához.

És hogy hazáját végre megtalálja, vagy ha nincs, hát akkor megalkossa, Kölcsey oknyomozó, történelmi analízisbe fog – s a korszerű magyar történelmi tudat alapvonásait is megteremtve –Himnuszában a legnagyobb tanulságokat vonja le.

Mert neki fáj Mohács, neki fáj a lefejezett Zrínyi és Frangepán vére, ő kiragadja a süppedő emlékezetből II. Rákóczi Ferenc és a kurucok szabadságharcának emlékét. S előtte áll mind, aki az elporlott századokban tett valamit Magyarországért: Balassi, Báthory, Bocskai, Bethlen és a többiek, hogy aztán a Himnusz szigorú és szembenéző koncentrátumában a haza esélyét keresve 900 évről adjon mérleget! Ezért himnusza egyszerre vérből, sebből, és egyszerre elemző értelemből s lázadásból, a kitörés akaratából verssé kiáltott szintézis. Összegzés a nemzeti életről és halálról, elrendező emlékezetről, reményről és küzdelemről.

S ez a magányos, érzékeny, de tonnányi terheket a vállára emelő férfi a nem létező, a széteső haza helyére odasugározza a lakható haza képét. Odaemeli sivár korszaka fölé – a pusztuló helyett – a létrehozható haza látomását. S a cselekvés jogát, a nem tűrés dacát a jövendő Magyarországáért.

Mert lehetett élni úgy is, mint ő, ez a szikár és következetes parancsolat, aki Himnuszt írt, intelmet fogalmazott, tudatlan jobbágyok, összevert újoncok, a saját vetését feldúló parasztok érdekéért szólalt, és két lábon járó eleven példázattá, sűrített emberi eszménnyé és még ma is itt hallható kiáltássá lett az időben.

Tisztelt tokajiak, zempléniek és borsodiak, abaújiak! A helyi és a nemzeti kultúra fenntartói, éltetői és elkötelezettjei!

Kölcseynek számos követője volt a magyar irodalomban és a teljes magyar kultúrában. Hát hogyan is ne lett volna, amikor a Himnuszból mindenki őriz magában egy darabot: egy sort, egy töredéket, egy dallamot vagy egyetlen szót. Az emberért szólalás felelősségében e földön is voltak óriás követői: az itt Tokajban születettek: Paulay Ede, a színházigazgató, Záborszki József, zeneszerző, Bán Ferenc, építész vagy az életük egy részét itt töltők, itt élők: a magyar nyelvű világi lírát felvirágoztató Balassi Bálint, Némethi Ferenc, a költő várkapitány, a német származású, de a magyar földbe szerelmes Nicolas Lenau és a többiek a szőlőművesek, a magyarok mellett a francia, olasz telepesek, a görög, zsidó, lengyel kereskedők is, mind a magyar kultúrát építették.

De a kultúra többi kovácsa, vasverője: az óvónők, tanítók, tanárok, mérnökök, jogászok, közművelődési alkalmazottak, a műszaki, közgazdász, egészségügyi értelmiség együtt a kétkezi emberekkel: munkásokkal, földművelőkkel ugyanúgy vesz részt most is a magyar kultúra erejének növelésében, mint Kölcsey és a reformkori nagyok. Tisztelt tokajiak, akiknek egyik leghíresebb öröksége kitéphetetlenül kitéphetetlenül forrt bele Kölcsey Himnuszában a „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél” sorba, s ez a sor felkerült a város centrumában álló millenniumi emlékműre is, tegyünk fel hát akkor egy jelenünkig sugárzó, nagyon fontos kérdést. A legfontosabbat, amit a mai napon feltehetünk. Volt-e és van-e a magyarság megtartásában a kultúránál igazabb erő? Nemcsak a viszályainkban világelsőségre jutott: de a tudásban: a tudományban, a művészetben és a mindennapi kultúra vonatkozásában is világszínvonalú érték. Sm i lett volna, mi lenne velünk a magyar kultúra ezer éves alakítói nélkül itt a Zemplén kapujában is, az először csaknem ezer éve, 1067-ben említett vidéken, mezővárosban és a teljes Magyarországon, magyarok lakta földeken? Mi lett volna az e vidéken is tevékenykedők: a Károli Gáspárok, Kazinczy Ferencek, Kossuth Lajosok, Tenkács Tiborok, János Istvánok nélkül. S messzebbről a Gellért püspökök, a Janus Pannoniusok, Munkácsy Mihályok, Erkel Ferencek, Csontváry Kosztka Tivadarok, Korányi Frigyesek, Radnóti Miklósok, Semmelweis Ignácok nélkül? A Petőfi Sándorok, a Szabolcsi Bencék, a Bibó Istvánok, a Pázmány Péterek, a Márton Áronok nélkül? A Sinkovits Imrék, a Latinovits Zoltánok, a pataki névtelen – és más névtelenek – nélkül. A legpontosabban  Ratkó József válaszol erre a Nélkülük című versében:

Nélkülük nincs haza sem,
nincs föld, kisebbre nő a fa,
a búza megnyomorodik,
és megnyomorodik a lélek,
hegyek válnak gerinctelenné,
nélkülük megfolyik a kő,
kiönt, madarak torkáig árad,
öleléseink elszáradnak,
elvadul a szó is a szájtól,
mert nélkülük nincs haza,
nincs föld, nép, anyanyelv,
keres magának más nevet a rög,
a Kerék csillag küllői kiüttetnek,
leszünk a Halál szegényei
világ jobbágyi, fiainkkal
fizetünk harmadot, kilencedet,
asszonyunk arcát jég veri,
szemünkön aszály pusztít.