A 2020. évi Tokaji Írótábor díját Rózsássy Barbara kapta. A költővel művészetről, munkáról, életről beszélgettünk.

Mottó:

„A költészet sorskérdés. Olyasmi, ami elől nem menekülhetsz.” (Magyar Napló, 2010.)

 

2010-ben Ekler Andrea készített alapos és rendkívül izgalmas életútinterjút Veled a Magyar Naplóban, én pedig nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek némelyik akkor elhangzó gondolatodra. Például a költői lét vállalásáról vallod:

„Igazságra vezető könnyű utak nincsenek, de nehezebbnél is nehezebb a költészeté. Épp ezért a vállalás szükséges, tudatos készülés, tudatos berendezkedés egy olyan életre, mely mindennek ellenére is csak a versről szól, csak ennek az elsődleges célnak, a vers megvalósításának rendel alá minden egyebet.”

Továbbra is ennyire elszántan élsz a vers alá rendelt életnek? Miért nehéz ez a fajta létezés? Ha az ember csak a versnek él, akkor miről mond le? Mit veszít el?

Nem az a veszteség, amikor a versnek tudunk élni, hanem az, amikor erre képtelenek vagyunk. Sok olyan időszak volt az életemben, melynek során – számos egyéb kötelezettség miatt – nem nyílt lehetőségem megírni, amit szerettem volna. De végül mindig azt tapasztaltam, a költészet megteremti magának a helyet és az időt; egy darabig kirekesztheted, egy ideig rangsorolhatod úgy a teendőidet, feladataidat, hogy az alkotói lét háttérbe szorul. Végül azonban rájössz, semmi értelme nincs napról napra kipipálni az elvégzendőket, ha közben a leglényegesebb feladatra nem kerülhet sor. Vagyis a vers alá rendelt élet éppen azért nehéz, mert nem élhetsz mindig neki, nem fordíthatod minden energiád az írásra, miközben tudod, pontosan ez az, amit tenned kéne. Erre kell tudatosan készülni, ezt kell vállalni. A 21. század ugyanis nem a költészetről szól, vagy fogalmazhatnék úgy is, a mai ember – sajnos még a legelszántabb olvasó is – egyre inkább elveszti kapcsolatát a verssel. Nekünk azonban mégis az a feladatunk, hogy a költészeten keresztül találjuk meg hozzá az utat, vagy legalábbis általa szóljunk azon kevesekhez, akik még hajlandók meghallani minket.

Még egy idézet a 2010-es életút beszélgetésből, a költői tapasztalásról:

„Az a megfoghatatlan, leginkább egyfajta hiányérzethez hasonlítható tapasztalat, mely a költőből felszínre hozza a verset, akkor is ugyanúgy munkált bennem. Ezt semmi más nem tudta betölteni, csakis az írás, a vers.” 

Gondolkodtál már azon, mi ez a megfoghatatlan tapasztalat, ez a hiányérzet, ami a művészt írásra hajtja? Ha a hiányérzet elmúlna, kiegészülne, „beteljesedne” a lélekben valami, vajon kimúlna az alkotóhajlam is?

Ez az úgynevezett „hiányérzet”, ami, ahogy mondod, írásra ösztönöz, maga a megfoghatatlan tapasztalat. Azt hiszem, attól lehet valaki alkotó, hogy ez a különös késztetés soha nem múlik el igazán, hanem újabb és újabb művek létrehozására sarkall. Olyan ez, mint egy életen át tartó mozaik: szerencsés esetben az ember minden írással helyére illeszthet egy-egy apró darabkát, s ha igazán kitartóan rakosgatjuk egymás mellé a mozaikszemeket, egy idő után láthatóvá válhat egy nagyobb szelet az egészből. Még akkor is van értelme ennek, ha közben tudjuk, soha nem rajzolódik ki előttünk a teljes kép, soha nem jutunk el semmiféle tökéletes bizonyosságig, valami mindig homályban marad.

Szeretem a Tokaji Írótábor hangulatát, és amikor utólag felidéződnek bennem a tábor legkarakteresebb eseményei, mindig eszembe jutnak a Versszínházzal, Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészekkel színpadra állított előadásaitok.

Mikor kezdődött alkotói kapcsolatod a művészházaspárral? Kiknek a műveit állítottad eddig színpadra? Melyik szerző műveivel dolgoztál a legszívesebben?

Mariannal és Balázzsal 2013 óta dolgozunk együtt. Első közös munkánk a „Piros ruhában, szerelemben” című, Weöres Sándor és Károlyi Amy verseiből válogatott műsor volt, melyet a mai napig nagy sikerrel játszanak, s amely azóta is mindhármunk egyik kedvence. Nagyon fontos, hogy az előadások kifejezetten számukra készülnek, mert szerkesztés közben mindig figyelembe veszem mindazt, amit hosszú évek barátsága során megtudtam róluk. Tudom, mi áll jól nekik színművészként, milyen vers az, amelyben igazán képesek átlényegülni, s tudom, hogyan kell egy műsort felépíteni ahhoz, hogy kihozzák magukból a legjobbat. A végleges dramaturgia azonban mindig hármunk közös munkájából születik. Azt hiszem, ez senki mással nem működne így, csakis velük. Mariann és Balázs kivételes színművészek: a költészethez való viszonyuk olyan elmélyült, összetett, hogy hihetetlenül széles skálán képesek megszólaltatni a vers hangjait. Az utóbbi években készült előadás Szécsi Margit és Nagy László műveiből, Ötödik évszak címmel kortárs költők alkotásaiból, de említhetem a füveskerti költők, Arany János, Ady Endre, vagy a Nyugat alkotóinak műveiből összeállított műsorainkat is, csakúgy, mint az idei Vörösmarty-előadást.

Pályaművedet – az én meglátásom szerint – a versek és az esszék határkövei jelzik. A különféle műfajokat a nagy irodalmi kert különböző részeinek érzed. A legutóbbi két kötetedben prózai műveid szerepeltek, előtte pedig a szerkesztői munkából vetted ki a részed.

Kevesebb verset írsz mostanában? Várható-e a közeljövőben verseidet bemutató kötet?

A legutóbbi két könyvem valóban esszéket, tanulmányokat tartalmazott, de idén végre újra eljött a vers ideje. Nem vagyok olyan alkat, aki bármikor képes verset írni. A költészethez nekem idő és nyugalom kell, hetek, akár hónapok, amikor el tudok merülni a munkában. Persze ez nem azt jelenti, hogy közben teljesen kizárom a külvilágot, nem is tehetném, hiszen számos kötelezettségem van, ami állandó jelenlétet kíván. Ilyen például a naponta frissülő olvasat.hu szerkesztése, amely most, rövid szünet után, ősztől újraindul. Ez egy roppant fontos feladat az életemben, hiszen Erős Kingával, akivel annak idején útjára bocsátottuk a lapot, alapító-főszerkesztőnk, Csontos János szellemi örökségét visszük általa tovább, az ő eredeti elképzelése, szerkesztői koncepciója szerint működik az oldal.

De ilyen a munkád a Magyar Írószövetségben is, ahol hosszú évek óta tevékenykedsz. Hogyan tudod az írást az íróközösség gondjainak mindennapos átélésével és az azokra való megoldáskereséssel összefonni?

Ha verset írok, egész másként élem meg a mindennapokat. Talán ellentmondásosnak tűnik, de az az igazság, hogy az írás, ami pedig alapvetően nagyon sok időt vesz el minden mástól, mégis képes erőt adni egyéb dolgokhoz. Ilyenkor sokkal könnyebben megtalálom a megoldást az aktuális problémákra. Úgy hiszem, azért lehetséges ez – még akkor is, ha egy-egy ilyen írással-munkával töltött periódus roppant kimerítő tud lenni –, mert a költészet valamiképp egyensúlyba hoz. Ilyenkor képes vagyok meglátni a harmóniát önmagammal és a világgal.