Van egy fogalom, nem tudom, hallottak-e már róla. Úgy hangzik, hogy jelenzsugor. A jelenzsugor rendkívül érzékletesen arra utal, hogy a gyors változások és váltások korát éljük.  Hogy ami ma újítás, az holnap már muzeális. Hogy ami ma friss, az holnap avítt.  Szakemberek sokat emlegetik, de magunkon is érzékeljük, hogy ez a dinamika mennyire félelmetes. Ezért van olyan nagy szükség az örök dolgok, a kultúra birtoklására, életben tartására és megélésére. Az örök dolgok legyőzhetik a félelmet, és biztos alapot nyújthatnak ahhoz is, hogy eligazodjunk világunkban. A magyar kultúra olyan örökség, amely helyünket mutatja a világban, s amely jövőnket mutatja azon az úton, amelyen végre elindultunk. Mert ismét úton vagyunk, egy olyan úton, amely végre nem tagadja magyarságát, nem tagadja értékeinket, hanem arra építve, azzal együtt, immár a Kárpát-medence magyar lakosságával összefogva, egy nemzetként képzeli el a jövőt. Vannak olyanok, akik számára mindez új, érthetetlen, megmagyarázhatatlan. Talán jelenzsugorban szenvednek, de tartok tőle, még rosszabb történt velük: mai globalizálódó, mindent összemosó világunkban nem látnak tisztán, nem látják értékeinket.

Pedig régebben büszkék voltunk arra a kulturális milliőre, amely a Kárpát-medencét jellemzi. „Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám”. Tudják, kitől való e fenti idézet? Egy olyan kozmopolita zeneszerzőtől, egy olyan világpolgártól, aki saját korának ünnepelt és körülrajongott sztárja volt, akit sajátjaként tisztelt Ausztria és Szlovákia, Olaszország és Magyarország. Aki előtt meghajoltak Pozsonyban és Bécsben, Pesten és Párizsban. Igen, Liszt Ferencről van szó. Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, ezt számos kijelentésében meg is erősítette. Az egyik legjelentősebb bizonyíték az, hogy bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában, soha nem vette fel sem a francia, sem a német vagy az olasz állampolgárságot. Liszt soha nem volt osztrák állampolgár sem. Utazásai során minden alkalommal magyar útlevelet használt, az illetőségi hely, amely útlevelében szerepelt, Sopron volt. Liszt gyermekeivel kapcsolatban pedig ezt írta egy 1845-ös levelében: „Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik neki, akár nem, magyarok.” Nos, itt állunk, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén, a Magyar Kultúra Városában, a nemzetközi Liszt év elején, és bizonyítékokat keresünk, védjük, ami nem is szorulna védelemre. Miért? Miért e beidegződés, hogy még mindig védekeznünk, magyarázkodnunk kell? Talán az előző rendszer átka, talán a közelmúlt 8 éve, talán a 2004. december 5-e hatása.

Talán. De talán, és én e felé hajlok, én már nem a védekezést, a magyarázkodást látom mindebben, hanem inkább annak igazolását, hogy jó úton haladunk. Azt látom, lassan meg tudjuk védeni magunkat a jelenzsugortól, és erre figyelmeztetjük honfitársainkat. Is. Mert olyan értékeink vannak, amelyekre büszkének kell lennünk, amelyet óvnunk, védenünk kell, amely nem csak múltunk, hanem jövőnk alapja is. Liszt Ferenc szavai után még egy, immár a 20. századhoz köthető zeneszerzőnk, világpolgárunk, polihisztorunk, Kodály Zoltán mondatait idézném: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk.”

Azt gondolom, mi eleget szenvedtünk, és sokat fogunk még dolgozni.

Köszönöm a figyelmüket!