A SZÁMVETÉS ÉVEI

ELTILTVA ÉS ELFELEJTVE

1965 – 1989

A számvetés éveit éljük. Nem mindenki vág hozzá jó képet. Pedig ha nem beszéljük ki, nem valljuk meg az elmúlt fél évszázad közös terheit, mérgező tabutémáit, elmaszatoljuk a jövőnket is. Nehéz helyzetben van az én nemzedékem, az a köztes, se-hideg-se-meleg nemzedék, amely bár még a 80-as évek idillinek tűnő, valójában vihar előtti békéjében gyerekeskedett, de a feje lágya a 90-es években kezdett benőni, s éretté csak az ezredforduló után válhatott – mert a megelőző korszak bűneiért semmiben sem felelős, ha csak abban nem, hogy nem akar vagy nem mer apáink nemzedékével elszámolni.

A szabadság korszaka úgy szakadt rá, mint álomból ébredve a valóság: rendszerváltás, romániai forradalom, öböl- és délszláv háború stb. Rohamléptekben kellett elkezdenie nyelveket tanulnia, fölvennie a versenyt nyugati társaival mind tempóban, mind technikai felkészültségben. Ezzel egy időben nem csak a nagyvilág, de a magyar múlt is kinyílt előtte, olyan dolgokról hallhatott, amelyekről azelőtt nem vagy csak a legszűkebb környezetében. Az utánunk jövők már a „szép új világban” szocializálódtak, számukra a mi úttörőségünk is már csupán történelem. Még ha nem is a mi nemzedékünknek van a legnagyobb erkölcsi alapja számon kérni bármit is, de a kötelessége és a feladata annál nagyobb, hiszen kommunikációs hidat kell vernie két korszak közé.

    A számvetés egyik leghangsúlyosabb és legkényesebb terepe az írott szó kultúrája, s azon belül is az irodalom, amely a rendszerváltásig művészeti nagyhatalomnak számított, vélemény- és ízlésformáló erőnek. Azok az értékek, amelyek a tankönyvekből hosszú évtizedekig kimaradtak, amelyeket a könyvtárakból száműztek, amelyek különböző kulturális műhelyek bátor tevékenysége mentén születtek s őrződtek meg – nem lehetnek a felejtésé. S azt sem hallgathatjuk el, hogy a kommunista diktatúra milyen válogatott eszközökkel fáradozott ezen értékek eltüntetéséért, ellehetetlenítéséért annak érdekében, hogy a magyar értelmiséget lehetőleg szétzilálja, megossza, megfélemlítse. Mert egy meghasonlott értelmiség mögött  csak egy meghasonlott nemzet állhat. Ezt többé-kevésbé sikerült is végbevinnie. Természetesen azért az értelmiség önvédelmi mechanizmusait nem lehetett teljesen kiirtani – gondoljunk csak többek között a Tokaji Írótábor és a lakiteleki találkozások tanácskozásaira.

    Hosszú időnek kell még eltelnie, hogy egészen tisztán lássunk. De a rendrakást épp ezért egy percig sem szüneteltethetjük. Az idén 41. évébe lépő Tokaji Írótábor is a maga eszközeivel ebben a rendrakásban segédkezik, amikor a tavaly meghirdetett tematikát idén tovább folytatja, tovább építi. A tavaly áttekintett 1945-65 közötti időszak után idén az 1965-89 közötti évtizedek történéseit vizsgáljuk. S előreláthatóan a jövő évi tanácskozás fogja lezárni e három lépcsős konferenciát, amely A rendszerváltás és szellemi előkészületei munkacímet viseli.

    Mivel egy irodalmi tábor csupán a kérdések fölvetésére, a teendők felvázolására hivatott – a szervezők bíznak abban, hogy a diskurzus a teljes irodalmi szakmában fog folytatódni.

Szentmártoni János