2012-ben nagy fába vágta fejszéjét a Tokaji Írótábor Kuratóriuma, amikor Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel elindította három részes konferenciasorozatát. Azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgáltuk, amelyeket hosszú évtizedekre a hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom. Míg első alkalommal a háború utáni két évtized jelenségeit elemeztük, tavaly a 70-es és 80-as éveket – addig idén azokra a szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre összpontosítottunk, amelyek jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy „nagy jövő” megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk.
Amikor hozzákezdtünk a munkához, sok támadás ért minket, amiért át akarjuk rajzolni a magyar irodalom kanonikus térképét. Azóta lecsillapodtak a kedélyek, szeretnénk hinni, hogy azért, mert a leghangosabb kritikusaink is belátták, hogy a Tokaji Írótábor nem valaminek az ellenében üzent hadat a felejtésnek, hanem azért, hogy a magyar irodalom panteonjában lehetőleg mindazoknak szorítsunk helyet, akik maradandó értékeket hoztak létre. Azt is sikerként könyveljük el, hogy, talán hatásunkra, más műhelyek is hasonló témákat és problémákat jártak körbe az elmúlt időszakban, mint például a Debreceni Irodalmi Napok vagy a Könyves Szövetség konferenciája.
„Nagy jövő mögöttünk” – ezt adtuk az idei tanácskozásunk főcíméül, amely a rendszerváltás éveinek történéseit tárgyalta a történelmi fordulat 25. évfordulóján. Mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor? Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni. Hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását. A verssorban persze irónia vibrál, azt is sugallja, hogy bizony az a „jövő” mégsem sikeredett annyira „nagyra”. Mert, Márai Sándor gondolatával élve, „vágyaink a megvalósulás pillanatában mindig eltorzulnak.”
És mit jelenthet e verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami „nagy” és nemes. De 25 évvel a rendszerváltás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében… Baklövéseink hozadékát már a mi gyermekeinken is megfigyelhetjük.
De nem mutogathatunk egymásra, hiszen a megbocsátás kell, hogy vezessen minket. Senki sem volt könnyű helyzetben, mert egy kényszeraltatásból ébredt társadalmat kellett újra járni tanítani. S hogy bukdácsol még, az szinte természetes, hiszen a szabadságnak is ára és tétje van.
A 42. Tokaji Írótábor programja ismét kiadós és sokrétű volt. Ha mérleget készítünk, legegyszerűbb a számokat segítségül hívni. Két és fél nap alatt több, mint 40 előadás hangzott el. Az írótábornak 239 regisztrált résztvevője volt.
Két nyilvános irodalmi estet szerveztünk: az egyik egy Radnóti-versekből készült drámai összeállítás volt a tokaji Paulay Ede Színházban. A másikat a Tokajjal szomszédos Tiszaladányban tartottuk: a 25 éve elhunyt Ratkó József költészetét idéztük fel.
Az írótábor során két kiállítás nyílt meg: a Tokaji Ferenc Gimnázium előcsarnokában Sáray Ákos fotóit láthatta a közönség, amelyek a tábor elmúlt húsz évének emlékezetes vagy épp elkapott pillanatait tárták elénk. A Paulay Ede Színház előcsarnokában nyílt meg rendezésünkben az Egy művészcsalád emlékezete című tárlat. Hat nagy tablója Thuróczy Gergely irodalmi muzeológus, a PIM munkatársa szakértelmét dicséri: a képes összeállítások az Osvát – Bálint – Szerb család tagjait mutatták be, életrajzokkal, dokumentumokkal, fotókkal és műveikből vett idézetekkel, négy tárlóban pedig könyvek, illusztrációk és reprodukciók sorakoztak. A „szakmában” is csak kevesen tudják, hogy a Nyugat szerkesztője, Osvát Ernő, az erdélyi folyóirat szerkesztő, Osvát Kálmán, továbbá Bálint Aladár művészeti író, Bálint Endre festőművész, Szerb Antal író, irodalomtörténész és Bálint István költő és színházművész egyetlen család három egymást követő generációjának a tagjai. A PIM-nek, a Kassák Múzeumnak, Szabó Zsolt kolozsvári művelődéstörténésznek és Kollár Bongolan Marianne-nak, néhai Bálint István feleségének köszönhető a sokrétű dokumentumanyag. A Radnóti-est és a kiállítás is a Holokauszt Emlékév eseményeinek sorát gazdagította. Tokajban szeptember 13-ig tartott nyitva.
Idén három magyar és egy lengyel irodalmi folyóirat alkotói mutatkoztak be: a kárpátaljai EGYÜTT, a budapesti HITEL és a PARNASSZUS, valamint a lublini AKCENT főszerkesztője és szerzői olvastak fel és beszéltek munkájukról az írótábor közönsége előtt.
Végül a Reményi Ede Kamarazenekar augusztus 13-i estje sem maradhat említés nélkül: Korok táncai című nyilvános koncertjüket a színházban rendeztük meg.
Az írótábor hét helyszínének egyike idén is a tokaji Millenniumi Irodalmi Emlékpark volt, ahol két bronzdomborművet avattunk: ezek a centenáriumukat ünneplő Weöres Sándorról és Határ Győzőről készültek.
A három nap során Kubik Anna Kossuth-díjas színművész végig velünk dolgozott, velünk táborozott: Weöres Sándor- és Határ Győző-verseket, egy szép Ratkó József-összeállítást halottunk tőle, és a Tokaj Kereskedőház borkóstolóján vérbő borvers-válogatást adott elő. Jelenléte mindig felpezsdítette az eseményeket, árnyalt, ihletett versmondása az idei írótábor szép emlékei közé tartozik.
Köszönjük a Nemzeti Kulturális Alap, az EMMI, az MMA és a NEA támogatását, amely nélkül idén nem sikerült volna annyi tartalommal megtölteni a Tokaji Írótábort.
Budapest, 2014. október
Szentmártoni János
Mezey Katalin