Van egy történelmi város két folyó, a Tisza és a Bodrog találkozásánál, a Kopasz-hegy lábánál, amely sokáig kiváló borairól volt leginkább híres, majd’ fél évszázada pedig az írótáboráról is. Ez utóbbi olyan esemény, amelyet fejben tart a betűvető és -arató ember, s már év elején egyre többen írják be valóságos naptárukba is Kisasszony havának legfontosabb irodalmi eseményét: az írótábort. Mert Tokaj életérzés. Nem pihentető, nagyon fárasztó, de ott valahogy máshogy fáradt az ember. Ott valahogy minden más.

Az első napok irgalmat nem ismerő forróságban teltek: a macskaköveken magas lázat mérhettek volna az égi hőmérők. Aztán szombat este végre megérkezett az eső. Tudtuk, hogy másnap elgyötörten fogunk ébredni, de azt is, hogy fütyülünk majd rá. Mert az utolsó estének saját akarata van: nem akar, nem szeretne véget érni. És azt is tudtuk, hogy mi ebben tettestársai leszünk. Hogy hiába sikerül pompásan a borkóstoló, az kizárt, lehetetlen, hogy utána ki jobbra, ki balra menjen. Hogy együtt akarunk még maradni. Ez az utolsó esténk.

Kit érdekelt a szemerkélő eső, az átázott nadrágok, szoknyák, dzsekik! Valahogy mindenkire került valamilyen pulóver, (kölcsön)kabát. Hihetetlen tájékozódóképességgel egyből megtaláltuk a még nyitva tartó vendéglátóipari egységeket, ahol a vizes ponyvák alatt vizes padokon költőien (íróian? irodalomtörténészien?) lakozhattunk még egy kicsit, és az sem tört le minket, hogy a vulkanikus táj nedűi helyett dobozos vackokat kellett szürcsölgetnünk. Jó lenne év közben is leülni közös asztalhoz, erre gondoltam csendesen, amíg a fiúk (akik az év többi napján komoly irodalomtörténészek, szerkesztők, alkotók) villámtréfákkal szórakoztatták egymást.

A magunk ellen elkövetett tervszerű, előre megfontolt merényletünk után így a zárónap, a vasárnap karikás szemmel és gyors reggelivel indult, majd a Millenniumi Irodalmi Emlékparkban Arany János emléktáblájának felavatására botorkáltunk át. De lássunk csodát, mire átértünk, frissek s ropogósok voltunk újra!

Györfi Sándor szobrászművész Arany-emléktáblája az idősebb költőt mintázta meg, az Őszikék és a nagy balladák költőjét, akinek az arcára a megélt, megszenvedett élet véste a vonásokat. A művész alkotását Huber Ildikó irodalomtörténész laudálta, Rátóti Zoltán színművész pedig Arany János-verseket szavalt, ahogy tette ezt végig a négy nap során. Mégpedig igen jól.

A délelőtti plenáris ülés − Ködöböcz Gábor irodalomtörténész elnöklésével − felitta belőlünk a maradék fáradtságot is. Az előadók − Hubert Ildikó irodalomtörténész, Tasnádi Edit turkológus, műfordító, Muzsnay Ákos grafikusművész és Cseke Péter irodalomtörténész − jól szerkesztett előadásait felfrissülés volt hallgatni. Az előadásokból a terjedelmi korlátok miatt nem emelek ki most részleteket, de az írótábor honlapján visszanézhető mindegyik, érdemes időt szánni rájuk. Ez a digitális tér kifejezett előnye: aki idén nem tudott eljönni, részt venni egyéb elfoglaltságai miatt, a tartalmi részt, az előadások sorát pótlólag is megtekintheti.

A záróbeszédet Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke tartotta. Kiemelte, hogy a magyar művészet világszínvonalú (bizony!), ám az irodalom útja a világszínpad felé a nyelvi korlátok miatt nehézkesebb, mint a többi művészeti ágé, amelyek nyelvét anyanyelvtől függetlenül is mindenki értelmezni tudja. Bizony, bizony. Elszánt fordítókat adj nekünk, Jóistenke, sokat, és lehetőleg máma még… Arany János így írt Gyulai Pálnak 1878-ban: „A fordítással semmi irodalmi célom nem volt, csupán beteges állapotomban szórakozást, s mintegy szellemi gymnastikát kerestem benne.” Milyen elegáns gondolatok ezek! Igaz, már az is öröm lenne, ha verseinket, írásainkat nemcsak a szakmabeliek olvasnák. Hiszen annyian vagyunk határon innen és túl, akik értjük egymást (elvileg) fordítás nélkül is.

Az idei konferencia központi témája Arany János életműve és „a szó útja” (a magyar irodalom közvetítésének kihívásai, változásai s módozatai Arany Jánostól napjainkig) volt.

Cseveg, locsog, csetel, levelezik a világ. Ennyi betű nem ment át naponta a kezünkön soha. Betűgyárak vagyunk, ontjuk a sorokat a digitális térbe, megosztani akarunk, megosztódni akarunk, jeleket, nyomokat hagyni magunk mögött − igaz, ez utóbbi vágyunk egyidős az emberiséggel, azt hiszem, csak ma jóval könnyebb a dolgunk, mint amikor még pergamenre kellett körmölni elődeinknek időigényes, fárasztó munkával, kemény padon térdepelve a Nagy Történeteket. Ezen a betűtengeren jól hajózni, jó irányba menni, jó kikötőket találni viszont egyre nehezebb dolog. „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. Újra rendezzük. S mi is szétesünk” − írja Rilke. Oly sokszor eszembe jutnak mostanában megint ezek a sorok… Hányódnak papírhajóink, keressük a szó útját. Keressük az olvasót, a kikötőt, aki befogadja sorainkat, gondolatainkat, egyszervolt-holnemvolt életünket. De nem gombolyítom magamban tovább ezt a fonalat, mert közben az órámra nézek: mindjárt kezdődik a zárónap ékköve, a díjátadó, majd az azt követő fogadás.

Idén Nagyhordó-díjat Pomogáts Béla író, irodalomtörténész, Hordó-díjat Dobozy Eszter író, költő, Cseke Péter irodalomtörténész és Turczi István költő, műfordító, a Parnasszus költészeti folyóirat kiadó alapító főszerkesztője kapott. Dobozy Eszter köszönőbeszédében kiemelte, hogy számára Tokaj mindig is fontos tájékozódási pont volt, ezért pályakezdésétől fogva figyelemmel kísérte, látogatta a rendezvényeket. Ott talált rá élete egyik legfontosabb témája − és a szerelem is. Alföldy Jenő irodalomtörténész, Dobozy Eszter életének társa a hátsó sorokból finoman elmosolyodott e vallomás hallatán.

A Tokaji Irodalmi Tábor nagydíját Nagy Zsuka nyíregyházi költő, szerkesztő vehette át. Nagy Zsukát Kürti László költő köszöntötte, aki maga is díjazott volt néhány éve, így pontosan tudja, mit jelent, milyen löketet adhat egy fiatal alkotónak egy ilyen elismerés.

A fogadás „terülj, terülj asztalkája” körül a magamfajta vegetatív élhetetlennek mindig problémás a helyzete. Ilyenkor szeretnék néhány jámbor percre férfi lenni, aki három fogcsattogtatással tünteti el a tányérjáról a válogatott húsokat, pompás kis salátákat, a marhapörkölt (zaftos nokedlivel), néhány ártatlan, színes kis süteményt „csak az íze kedvéért”, és még egy szelet sárgadinnye befogadására is helyet tud kínálni a gyomrában.

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség és a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke arcán békebeli mosoly terült szét: „Megcsináltuk”, azt hiszem, ez járt a fejében. Papp-Für János, a tábor titkára is oldottnak tűnt már, mint a kéve. Ami nekünk szórakozás, feltöltődés, nekik több hónapos megfeszített munka volt.

Elbúcsúzunk egymástól, frissítjük telefonszámainkat, email-címeinket. Jé, azért voltál kikapcsolva, mert az a telefonod már nem él? Fogadkozunk, hogy amit az idén nem, majd jövőre.

Elmondom, miért muszáj jövőre is eljönnöm Tokajba. Mert idén megint nem tudtam felmenni a hegyre, hiába hoztam magammal túraszandált. Nem tudtam végigszámolni, hány templomtorony böködi az eget − igaz, így is láttam sokat, de én mindet szeretném. Nem tudtam elsétálni oda, ahol a Bodrog és a Tisza összefolyik, pedig ott biztos valami nagyon-nagyon fontos dolgot érezhet meg a lélek abból, amiről hirtelen nem is tudom, hogy micsoda, de hogy fontos és titkos dolog, az nem kérdéses a számomra. Nem ettem éjszaka Tokaj főterén kürtőskalácsot, nem sétáltam eleget a girbegurba utcácskákon. Nem tudtam minden szekcióra beülni, mert párhuzamosan zajlottak ezek az események, az emberi test duplikálása pedig a tudomány jelen állása szerint még nem kivitelezhető. Ilyenkor bánom ezt. De jövőre pótolom, amit csak lehet, fogadkozom.

A szőlő tudja, hogy milyen fontos a termőhely és a pincészet. A szó termőhelye az agy, a szív, a múlt, pincészete a kiadók és az irodalmi műhelyek. Ez a négy nap a szó útját szerette volna segíteni. Hosszú ez az út, nincs kivilágítva, az útjelző táblái is homályosak. De rajta vagyunk. Úton vagyunk. Mozgásban. Mert az irodalom nem tárlókba zárható anyag, hanem él, változik, lélegzik, mozog. Velünk együtt.

Mirtse Zsuzsa