Amikor szerdán, a késő délelőtti napsütésben Tokaj belvárosának macskaköves utcáin sétáltunk a nyitórendezvénynek otthont adó Rákóczi Pince felé, már az úton megkörnyékezett az a megnyugtató érzés, az a bizalommal vegyes izgalom, amikor pontosan tudom, hogy jó lesz, akárhogy is lesz. – A Tokaji Írótábot szombati naplóját Mirtse Zsuzsa írta.
Sorsom Ariadné-fonala igazán kalandos helyekre elvezetett már engem, de eddig Tokaj nekem „csak” a tobzódó természeti javak ékszeres ládikáját – és persze a híres történelmi borvidéket jelentette. Pedig 44 éve már, augusztus derekán mindig különös dolgok történnek a városban: látszólag indokolatlan mennyiségű író, irodalomtörténész, művész lepi el az utcákat, akik fontos dolgokról tanácskoznak délelőttönként a gimnázium aulájában, fehér asztalok és mikrofonok mögött. S mivel eddig csak képeket láttam ezekről az eseményekről, így azok alapján építettem fel magamnak belőlük téves elképzeléseim várát. Idén végre az önmagamból épített falak lebomlottak, s ennek nyomán megszülethetett bennem az én új Tokajom.
Hiteles választ még saját magam számára sem adhatok arról, hogy miért most léptem át először a Tokaji Írótábor szimbolikus küszöbét, holott régóta szerettem volna már ezt megtenni, de eddig, számomra is homályos okok miatt, nem sikerült. Minden magyarázkodás (hogy éppen nem volt alkalmas az idő, hogy biztosan van valami gát bennem minden többnapos összezártságtól) mellébeszélés lenne. Mert jókor lenni jó helyen – érdemes.
Amikor szerdán, a késő délelőtti napsütésben Tokaj belvárosának macskaköves utcáin sétáltunk a nyitórendezvénynek otthont adó Rákóczi Pince felé, már az úton megkörnyékezett az a megnyugtató érzés, az a bizalommal vegyes izgalom, amikor pontosan tudom, hogy jó lesz, akárhogy is lesz. Szerdán hajnalban, még indulás előtt kifaggattam az időjós digitális levelibékáimat: aznapra napsütést, csütörtökre vihart, esőt jósoltak. Ennek ellenére meleg ruhát természetesen nem vittem magammal, valamint zárt cipőt sem. Lánygyerek, ahogy édesapám mondta nevetve sokszor rám.
A Rákóczi Pincében sötét volt és hideg. Pompás! Éppen olyan, amilyennek egy történelmi pincészetet elképzeltem. A hosszú faasztalokon finom metszésű poharak, az arcokat gyertyák fénye világította meg. Mennyi ismerős, és mennyi olyan ember, akikkel még csak levelet váltottam eddig különféle munkáim kapcsán!
Az idei év kiemelt emlékév is egyben, így az írótábor 1956 forradalmával és szellemiségével foglalkozott. Ahogy Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség és a Tokaji Írótábor Egyesület elnöke mondta: a figyelem központjában az állt, hogy „megvizsgálják azokat a műveket, azoknak az alkotóknak a munkásságát, akik az ’56-os forradalomban valamilyen szerepet játszottak”, illetve „azokat a műveket, amelyek feldolgozták az 1956-os forradalom történelmi élményanyagát”.
Összművészeti forgatókönyv készült a három napra: a napok törzsét az eddigi évek szokásrendjének megfelelően idén is a plenáris ülések adták, de helyet kaptak az irodalmi percepciókon kívül a társművészeti visszhangok, alkotások is. Emigráns magyar írókról készített portréfilmet Erős Kinga, Csontos János és Szabó Mihály Hazatérők címmel.
Szerettem nézni ezt a mozit. A másik kedvencem egy színpadi produkció lett: Tallián Mariann és Lázár Balázs a füveskerti költők verseiből mutatott be letisztult, festményszerű színpadképpel, stilizált mozgással, minimalista eszköztárral megjelenített verses estet. A műsort Rózsássy Barbara költő szerkesztette, aki régóta dédelgetett álmát valósította meg: a váci börtönben egymásra találó, meghurcolt füveskerti költők (Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint ) fennmaradt alkotásait mentette át csónakjában a felejtés folyóján. Azon költők évtizedeken keresztül agyonhallgatott alkotásait, akiknek valóban a vers volt a menedék akkor – az élet felé.
A halálsor csendjében is feltörő életszeretet nyűgözte le Ferenczi Györgyöt Gérecz Attila költészetében, amikor együttesével, a Rackajammel a tragikus sorsú költő verseiből állított össze egy egész koncertet. Ezt is receptre írnám fel búskomorság, létfáradtság és lehangoltság ellen.
A valóban gazdag, mi több, szinte túlfeszített programajánlatból ezek csak kiemelt példák; elfogult lista, ami nem is baj talán, hiszen írótársaim az előző napok eseményeiről már részletesen megemlékeztek e hasábokon. Az esték a tokaji éjszakában csengtek le, mit sem törődve a másnapi fáradtsággal. Eszméket, emlékeket és email-címeket csereberéltünk, és új tervek is születtek e napokban, azt hiszem.
A régi görögök írástudóira múzsák vigyáztak: aki tollat fogott, az ő segítségüket kérhette. A múzsák édesanyja pedig (és ez milyen gyönyörű, milyen logikus!) az Emlékezet – Mnemoszüné – volt. Az ókori görögök már pontosan tudták azt, hogy az emlékezésnek mekkora jelentősége van. Az író, ha személyes lírát/epikát is ír, akkor is közösségi ember. Tartozni valahová (közösséghez, nemzethez) nem jelenti az én feloldódását, elvesztését. Mindenki megőrizheti a saját arcát, sorsát, életét, nem kell feladnia magából semmit, hanem éppen ezáltal bontakozhat és teljesedhet ki: a közösség, a nemzet szerves részeként.
Miközben e sorokat írom, az asztalomon, mellettem egy flakon palackozott víz van, amelynek címkéjét a Tokaji Írótábor logója ékíti. Elteszem ezt a flakont emlékbe. A jól sikerült logón égtájkeresztbe vannak tagolva a nemzettudat-formáló dátum számjegyei. Körben pedig, miként egy óra mutatóján, a percek helyett számok állnak, éppen hatvan darab: 1956–2016-ig. Reméljük, egyre jobb időket mérhet ez a képzeletbeli óra.
Kedves Tokaj, zárom soraimat, jövőre újra találkozunk.
Mirtse Zsuzsa