SALL LÁSZLÓ: A svédországi magyar irodalom jelene

Elhangzott: Tokaj, 2010. augusztus 12.

            (…) édes istenem, (…) mi vár ránk! Egy új korszak.
(Gergely Tamás: Torokcsavar, Bookart, 2010)

Ha röviden kellene összefoglalnom, nyugodtan mondhatnám: nincs. Ha tíz percem van, akkor azt mondhatom, ugyancsak nyugodt szívvel: még lehet.

A kezdetek

Minden 1833. április 1-én kezdődött Helsinkiben. Igen, a határon túliság párhuzama helyén való, hiszen tudjuk jól, ez Svédország saját Erdélye, csak ők éppen 110 évvel korábban vesztették el. Runeberg (a svédek Aranya) ekkor jelentette meg saját lapjában Kazinczy Ferenc egyik versét.

Aztán jöttek a nagyok, a profik, a magyarok. Leffler Béla, Pándy Kálmán, Lotz János. Még a II. világháború előtt. ’56 után pedig Csatlós János (Svéd Akadémia fordítói díja, 1976) és Thinsz Géza neve fémjelzi a fordításokat. Jellemző, hogy a legtöbben oda-vissza isfordítanak, így a magyarországi magyar irodalmat is gazdagítva. Hozzájuk mindenben mérhetőt végzett és vitathatatlan érdemekkel távozott Mervel Ferenc is (2004-ben), ám ő már úgy, hogy az Írószövetség is, és az állam is elismerte munkásságát a Pro Cultura Hungarica díjjal.

Ők voltak tehát a nagy fordítók és irodalomszervezők.

A forradalom után Svédországban letelepedett értelmiségiek egyetlen tartós lapja a Magyar Tudósító (később Északi Tudósító) volt. Erre a lapra elő kellett fizetni, s amikor az érdeklődés 500 előfizető alá csökkent, megszüntették a lapot. Sajnos, ez a nagyon értékes anyag, amely betekintést engedne a svédországi magyarok több, mint egy évtizedes kulturális és társadalmi életébe, ma is feldolgozatlanul áll.

Számosan jelentkeztek a magyarok közül már a hetvenes-nyolcvanas évektől svéd nyelvű írásokkal, könyvekkel vagy svédre fordított műveikkel: Kádár Péter, Klein Georg/György, Márky Ildikó, Neufeld Róbert.

Sajnos időhiány miatt most nem térhetek ki az összes nagyszerű fordítóra, akiknek felbecsülhetetlen munkája nélkül most kevésbé volna jó magyarnak lenni Svédországban.

Újabb kori próbálkozások

A Tudor Alapítvány Magyarországon 2000-ben jött létre Somlai Péter szociológus (alapító) és Endreffy Zoltán filozófus kezdeményezésére a szegény ám tehetséges gyerekek támogatására. Mint később kiderült egyáltalán nem véletlenül, ezzel egy időben alapítottam meg a két évszak művészeti kiadványt.

Ennek előzménye csak annyi volt, hogy nem volt! Nem volt egy svédországi magyar művészeti/kulturális kiadvány és akkor ama „szolgálat-kényszer”-em megtalálta tárgyát, hivatását

A kiadványnak, nemes egyszerűséggel két célja volt. Egyrészt: teret biztosítani a Svédországban élő magyar alkotó- és előadóművészeknek közös megjelenésre; teret biztosítani a sokszínűség felmutatására és erősíteni a svédországi magyarság azonosságtudatát. Másik célja: erősíteni a kapcsolatokat a svédországi magyarság és a magyarországi illetve kárpát-medencei magyarság között.

Szerintem a kiadvány mindkét célját elérte és teljesítette.

Öt év alatt (évente kétszer jelent meg, március 15. és október 23.) tíz szám jelent meg. A cd-rom (kezdetben floppy-lemez, mellékelem!) adta sajátosságokat kihasználva, volt rajta: zene, előadó-művészet (film), képzőművészet és irodalom.

Az induló listát Makkay Lillától, a követség akkori kulturális attaséjától kaptam. A körülbelül 30 címet tartalmazó listából – mai emlékeim szerint – mindössze ketten válaszoltak pozitívan: Gergely Tamás és Mervel Ferenc. Ám később, már a kész termék láttán, könnyen csatlakoztak mások is. Ennek aztán híre is ment, és egyszercsak „virtuális vendégei” lettünk A határon túli magyar irodalom hete Székesfehérváron és Fejér megyében 2003. szeptember 23-27. rendezvénynek is.

A másik célt is sikerült teljesítenem, ennek tanúbizonysága, hogy a Tudor Alapítvány honlapján ma is ott szerepel a két évszak, mint támogató.

Ám az öt év elteltével be kellett látnom, hogy ennek semmi értelme nincs, az emberek nem voltak vevők rá. Bár az „irodalom” egyik fele már megvolt, közönség, amely valahogy el is tudta volna tartani a kiadványt, nem volt.

Ám abba nem hagytam, az eddigi virtuális együttlétet, egy újabb koncepció keretében, élőben kíséreltem megvalósítani, ennek eredménye lett a hu.se.t, a göteborgi magyar hét, amelyet 2005-ben, a József Attila ünnepléssel kezdtük.

Ennek első három évében még főszerepet kaptak ugyan a svédországi magyar alkotók, főleg írók, képzőművészek és részben a zeneszerzők, zenészek is, de, bár erre – az élő találkozóra- nagyobb volt a fogadókészség a közönség részéről is, túl nagy feladat volt, itt nem részletezendő okok miatt, nem tudtam folytatni, le kellett mondjak folytatásáról. A magyar hét azóta hatodik évében jár, a helyi művészek azonban hiányzanak a seregszemléről. Az idei év programja megtalálható az interneten: www.magyarhet.se

Mások is tettek közben kísérleteket a svédországi írótársadalomösszefogására, létrehozására.

2002. február 16-án Stockholmban a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (SMOSZ) és a Nagykövetség közös szervezésében többnyire Stockholmban élő magyar írok találkoztak az ottani Magyar Házban. A cél valamilyen közös kiadvány létrehozása lett volna. Aztán 2003. április 12-én ugyancsak a Magyar Házban megtartották az „Északi Tollforgatók” második találkozóját. Ezen már sokkal kevesebben voltak jelen.
Ám ennek a második találkozónak eredményeként 2003 decemberében a Híradónak (a SMOSZ negyedévenként megjelenő lapja) megjelent a Közérzetünk évszakai irodalmi melléklete, Újvári Tünde szerkesztésében, a Veress T. Magdolna által összegyűjtött anyagból. A szerzők nagyjából azok voltak, akik részt vettek az első találkozón: Gergely Tamás, Lipcsey Emőke, Neufeld Róbert, Sall László, Sulyok Vince, Szabó Zoltán, Szente Imre, Tar Károly, Telegdi Magda, Tölgyessy B. Zoltán, Újvári Tünde, Veress Zoltán.

Tar Károly még az első összejövetelkor javasolta, hogy: „a Svédországban élő számos magyar író alakítson csoportot a Svéd Írószövetségben, és hozzon létre Magyar Írószövetségi Fiókot”. Egyik ötlete sem valósult meg.

Ugyancsak 2002-ben indult Tar Károly szerkesztésében az Ághegy, a skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyam. Az azóta eltelt majd egy évtized alatt, 30 száma jelent meg az interneten, néhány kötet formájában is. Indulásakor Tar „egész Skandináviában 100” máshol pedig négyszáz (!!!) alkotót említ és 250 munkatársat tart számon. Az Ághegy Kiadó gondozásában 2007-2010 között 10 kötet jelent meg.

1990-ben Veress Zoltán létrehozta az Erdélyi Könyv Egyletet, kezdetektől „az otthon élő erdélyi magyar írók és általában az erdélyi magyar irodalom támogatása céljával”. Céljukat sikerrel teljesítették, s eddig minden évben megjelentettek egy-egy kötetet, kezdetben „Erdély kövei” majd az ezredfordulótól „Határtalan hazában” sorozatcímmel. A megjelent kötetekben csak elvétve voltak jelen svédországi írók.

Fénypontok

Az utóbbi évtizedben azonban megjelentek már olyan alkotások, amelyekben a szerzők svédországisága a művekben témaként jelenik meg.

Gulyás Miklós, az egykori stockholmi könyvtáros, csodálatos esszéutazásokat írt meg, amelyekben otthonosan járta be és hívta képzeletbeli találkára például a reformkor magyar és svéd nagyjait. Külön érdekesség, hogy két könyvét egy határon túli kiadó, a Mentor (1998, 2003) jelentette meg… Másik kettőt pedig a Noran adta ki.

Veress MáriaÜzenet egy úszó jéghegyről (2007) című könyvében tudatosan követi és illusztrálja az idegenbe illetve az új hazába való érkezés, beilleszkedés összes lépcsőfokát, s mindezt a komplexitást annak ellenére tudja közölni, hogy a történetekbe kevés szereplőt von be, ám azok (pld a mesélő én) változásai annál szembetűnőbbek. Az ő könyvét is egy határon túli kiadó adta ki, a Pallasz…

Lipcsey EmőkeÖrdöghinta (2009) című regényében Magyarország és Svédország egyenlő súllyal van jelen. Illetve, a magyarországi és svédországi események, szereplők, helyszínek egyenlő súllyal vannak jelen.
Mint látható, a svédországi határon túliak jobbára a határon túl kaptak közlési lehetőséget, jellemző módon Mervel Ferencet is többször is közölte például a Kalligram (Pozsony) és a Mentor (Marosvásárhely).

Szeles Juditvállalkozása a legutóbbi: Szél Róza blogregénye. Elérhető a www.panno.se oldalon.
Gergely Tamásnak, idén Csíkszeredán jelent meg a mottóban idézett könyve.
Az Ellenpontok egyik volt szerkesztője, Tóth Károly Antal is rendszeresen közöl a magyar sajtóban, két könyve jelent meg.
Idesorolandó, bár svédül ír, Tamas, Gellert, akinek A lézeres gyilkoscímű könyve Magyarországon is sikert aratott.

Szintén nem magyarul írták, de mindenképpen megemlítendők az elmúlt évtizedben a svédországi egyetemeken magyarok által készített szakdolgozatok. A tucatnyiból kiemelendő Lajos Attila Raoul Wallenbergről (2004, Växjö) és György-Ullholm Kamilla a svédországi magyar gyermekek kétnyelvűségéről (2010, Stockholm) írt munkája.
Utolsóként említem, de fontosságuknál fogva elbírják ezt a helyet is. 2009-ben alakult meg a Felis (ejtsd: félisz) Kiadó. Larsson Mária a családi vállalkozás létrehozójának szándéka, hogy magyar gyermekirodalmat jelentessen meg svédül. Paulovkin Boglárka Róka és Egér új otthont keres című mesekönyvét épp egy hónappal ezelőtt jelentette meg svédül.
Ove Berglund (ejtsd: Uve Berjlund) hat éve adja ki saját kiadójában (József Attila, Babits Mihály, 2 x Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Radnóti Miklós és most legutóbb, Rafi Lajos) versfordításait.

Összegzés

Az összeesküvés-elméletek mellett, amelyek könnyen életre/szárnyra kelnek egy olyan információ/kapcsolat-szegény környezetben, mint a „svédországi magyarság”, érdemes volna talán szembenézni a tényekkel, ami a svédországi magyar írókat illeti, de ez vonatkozhat az összes alkotó-szakma területére, sőt az emigráció minden egyes tagjára. Ezeket az embereket ma már sem kényszer, sem hiány, sem eszme nem tarja egyben, és nem is fogja őket össze! És hát, ne feledjük, az egyedek jobban különböznek egy nemzeten belül, mint a nemzetek különböznek egymástól.

Szerintemnem kevésbé fontos az is, hogy az anyaországnak és a többi határon túlinak mi, emigránsok adjunk, s ne onnan kérjünk támogatást!

Két évvel ezelőtt, a göteborgi magyar hét keretén belül megrendezett kerekasztal keretében javasoltam, idén a pécsi Európai Kulturális Fővárosi programban (Magyarok I. Kulturális Világfesztiválja, szeptember 14-26.) vegyünk részt: mutatkozzon be a svédországi, sőt az egész nyugat-európai magyarság. Akkor egy, ma már minősíthetetlen és oka vesztett kifogással a Nyugat-Európai Országos Magyar Szövetségek Szervezete (NYEOMSZSZ) egész vezérkara, nem értve ennek fontosságát, lemondott a lehetőségről.

„A magyar nemzetpolitikának az az alapgondolata, hogy történelmi okok miatt három pilléren nyugszik a magyar nemzet, az anyaország magyarsága, a Kárpát-medencében, illetvea nyugati emigrációban élő magyarság alkotja” – mondta két hónappal ezelőtt Sepsiszentgyörgyön Semjén Zsolt, miniszterelnök-helyettes.

Ismét csak szerintem, fontos volna, hogy például ilyen nagy horderejű kérdésekben is, ne egy társadalmi szervezet, mint a NYEOMSZSZ vagy a SMOSZ tisztségviselői, mondják ki az utolsó szót! Kellene lennie egy szakmai kollégiumnak, amely összefogja ama 15 millió magyar alkotóit (ha az Akadémia meg tudja ezt tenni a tudósokkal…)!

Ilyen összefüggésben nem véletlen talán az sem, hogy meghiúsultak azok a próbálkozások, amelyeket a SMOSZ kezdeményezett a svédországi magyar írótársadalom megszervezésére. Az a civilszervezet, amelynek taglétszáma alig éri el a 30 ezresre becsült svédországi magyarság 2 százalékát, s mégis „a” svédországi magyarság nevében gondolkodik és nyilatkozik, nem rendelkezett azzal a legitim felhatalmazással, mely megszólíthatta volna az „írástudókat” is.

Javaslatok – feladatok

Talán a „The Hungarian Quarterly” a magyar kultúrát negyedévente angolul bemutató folyóirat mintájára, létre kellene hozni egy olyan folyóiratot, amelynek elsődleges – sőt, egyetlen – feladata lenne a nyugati emigrációban élő alkotók munkáinak összegyűjtése és Magyarországon való közlése, terjesztése. Az egykoron oly színes, a soknemzetiségű magyar társadalomból táplálkozó irodalomnak,szerintem jót tennének ezek a behatások.

A feladat megoldása sokkal könnyebb, mint gondolnánk. Kaiser Ottó, az Alexandra könyvkiadó segítségével már elkezdte a munkát.Határtalan Irodalom című könyvei és a Hungaricum folyóiratok már ezt tették.
Ezt a feladatot felvállalhatná az új „szárnyak” alá került Balassi Intézet, melynek nemcsak Európában, de világszerte kiterjedt hálózata van.
Egy ilyen munkában szívesen vállalok én is feladatot 2011. március 8-tól.

 A szerző a Társaság a magyar irodalomért (www.sful.se) elnöke és aHungaroFans, (www.hungarofans.se ) Magyarországot és a svédországi magyarságot bemutató svéd nyelvű kiadvány főszerkesztője

Pro Cultura Hungarica díjas, 2009

Demény Péter

Erdély és Uruguay[1]

„Hogyan határozzuk meg a provincializmust? Mint arra való képtelenséget (vagy annak megtagadását), hogy kultúráját valaki anagy kontextus-ban lássa. Kétféle provincializmust ismerünk: a nagy és a kis nemzetek provincializmusát. A nagy nemzetek azért állnak ellen a világirodalom goethei gondolatának, mert úgy vélik, saját irodalmuk elég gazdag ahhoz, hogy ne legyenek kénytelenek aziránt érdeklődni, amit mások írtak. (…) A kis nemzetek ellentétes okokból tartózkodóak a nagy kontextus-sal szemben: mélységesen tisztelik a világkultúrát, de idegen dolognak látják, távoli, elérhetetlen mennyboltnak a fejük fölött, eszményi valóságnak, amelyhez nemzeti irodalmuknak kevés köze van.

 A kis nemzet azt a meggyőződést oltja írójába, hogy csakis az övé. Túlnézni a haza határain, csatlakozni a kollégákhoz a művészetek nemzetek fölötti tartományában – ezt elbizakodottságnak tartják, honfitársaik lenézésének. És minthogy a kis nemzetek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amikor kockán forog a túlélésük, ezt a magatartást nem nehéz erkölcsileg indokolt álláspontnak feltüntetni.”[2]

Az alábbiakban a világhírű, Párizsban élő cseh író kesernyés, de érzésem szerint pontos gondolatát próbálom meg továbbfejteni s elsősorban az erdélyi magyar irodalomra és a vele kapcsolatos anyaországi irodalompolitikára vetíteni.

Ott, ahol én élek, Kolozsváron, tágasabb értelemben tehát Erdélyben, kísértetiesen az történik, amit Kundera leír: az az ideológia, amit énutótranszszilvanizmusnak nevezek és a jelentős, hiteles transzszilvanizmus korcs utódjának vélek, mindig is nagyon kevés „nemzetinek” tartott írót tolt az előtértbe, őket vélte „az” erdélyi magyar irodalom „igazi” képviselőinek. 1990 előtt Kányádi Sándor és Sütő András neve forgott ezeken az eszmei horizontokon, mindent és mindenkit hozzájuk, az ő műveikhez hasonlítottak, valóságos nemzeti slágerré vált Kányádi Halottak napja Bécsben és Fekete-piroscímű poémája, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyánés a többi Sütő-darab, s ez azt eredményezte, hogy olyan, esztétikai értelemben látványosan kevésbé jelentős vagy éppenséggel jelentéktelen mű is melléjük került, mint például az Advent a Hargitán, miközben más írókról alig vagy egyáltalán nem esett szó, annak ellenére, hogy Bálint Tibor Zokogó majom vagy Szilágyi IstvánKő hull apadó kútba című regényét mindenki lelkesen nagyra tartotta. Ha a nemzedéken belül maradunk (Sütő 1927-es, Kányádi 1929-es), az utóbbival egy évben született Székely János tűnik a legnagyobb vesztesnek: bár ismét „mindenki” elismeri a Soó Péter bánata vagy a Caligula helytartója vitán felüli jelentőségét, az író nem került be az irodalompolitika pantheonjába.

Miért? Talán azért, mert sem Bálint, sem Szilágyi, sem Székely nem törekedett arra, hogy szimbólum is legyen, ne csupán író; sem aZokogó majom, sem a Kő hull…, sem a Soó Péter… nem a politikailag elnyomottakról vagy a helyzetük ellen lázadókról szól, hanem kisemberekről, akik nem tudnak megküzdeni életükkel („Egy élhetetlen család kálváriája” – szól a Bálint-mű alcíme; Szendy Ilka története egy kisvárosi lányé, aki látványosan kilóg a környezetéből; Soó Péter bánata nem más, mint hogy elveszítette a hasonmását – az erdélyiség szempontjából nem túlságosan kamatoztatható dilemma). Székely János 1992-ben meghalt; Bálint Tibor Bábel toronyháza című könyve nem sikerült; Szilágyi István Hollóidő című nagyregényében vannak ugyan elnyomók (a törökök) és elnyomottak (a magyarok), de a mű feszültsége éppen abból származik, hogy nem mondja meg egyértelműen, mit kellene tenni: a lázadásban sem bízik, a megalkuvásban sem; a helyzetet legalábbis rejtélyesnek és nehezen megoldhatónak véli.

Érzésem szerint azonban létezik egy másik, súlyosabb ok is, amit úgy fogalmaznék meg, hogy az anyaországi irodalompolitikának „elég volt” Kányádi és Sütő: több alkotót nem akar és nem tud befogadni, vagy nagyon nehezen. Az 1990 utáni Kányádi elmozdult a korábbitól, más jellegű, személyesebb lírát kezdett művelni – elég, ha a Valaki jár a fák hegyén című csodálatos verset említjük, amely a lehető legszemélyesebb félelemről szól, a halálról és semmi köze a kisebbségi léthez.

Egyedül Sütő András maradt meg „a szimbólum” pozíciójában s bár életművét nem tudta megújítani, más irányba fordítani, éppen ez által tartotta meg ezt a pozíciót éppen úgy, mint azokat, akik ezt a szimbolikát kedvelték és tovább gerjesztették. A Hét 2005-ös évfolyamában lezajlott Sütő-vita világosan megmutatta, hogy egyes magyarországi irodalomtörténészek kizárólag úgy tudnak rá tekinteni, mint „szentre” és „sérthetetlenre”, akinek erkölcsiségét éppúgy nem szabad vizsgálni, mint művei esztétikai értékét.[3]

Ez a szimbolika a múltba is visszasugárzik: a legtöbbet emlegetett, az irodalompolitikában listavezető erdélyi író Tamási Áron, aki Ábel-trilógiájával s különösen annak első kötetével, az Ábel a rengetegben-nel valamiféle székely és székelykedő mítoszt és misztériumot teremtett meg, legalábbis az értelmezők nagy része így olvassa a könyvet. A furfang mint túlélési, sőt, győzelmi lehetőség – ez az az egyetlen szempont, amelynek alapján ezek a kritikusok beszélni tudnak és hajlandók erről a műről.

Amit mondok, nem üres szavak. Ha az ember az Európa Könyvkiadó Diákkönyvtár-sorozatának egyik kötetét veszi kézbe, könyvjelzőt talál benne, amelyen a kiadó felsorolja, milyen művek jelentek meg a sorozatban. A listán egyetlen erdélyi magyar kötet áll: Sütő András opusa, az Anyám könnyű álmot ígér. Ezzel az Európa nem állít sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy Homérosz, Horatius, Balzac és a világirodalom más nagyjai mellett csak ez a könyv fér el; a többi erdélyi magyar író művei nem érdekesek a magyarországi olvasó számára. Hol van Kós Károly, Karácsony Benő, Dsida Jenő vagy Tamási? Hol van Szilágyi Domokos, Székely János, Bálint Tibor? Sehol; mint ahogy az Európa s gondolom, a tanterv szerint Gion Nándornak vagy Tőzsér Árpádnak sincs helye itt.

A Digitális Irodalmi Akadémia honlapján öt erdélyi író kapott helyet: Tamási Áron, Sütő András, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor és Kovács András Ferenc. Nem fárasztom az olvasót azzal, hogy a fentebb már felsorolt neveket megismételjem, de azért az mégiscsak furcsa, hogy Szilágyi István nincs itt. A DIÁ-ra ugyanis azok kerülhetnek fel, akik Kossuth-díjat kaptak – Szilágyi 2001 óta közéjük tartozik. A honlapra felvételt nyertek azok, akik a hetvenes években-a nyolcvanas évek elején jelentős regényeket alkottak; csak néhány példát említve: Esterházy Péter, Konrád György, Nádas Péter, Spiró György. A Kő hull… írója miért hiányzik?[4]

A válaszom sprődnek tűnhet, de érdemes eltöprengeni fölötte: azért, mert az erdélyi magyar politika és irodalompolitika egy része éppen úgy, mint a magyarországi politikáé és irodalompolitikáé, csak a szimbolikusokat látja és tartja jelentősnek s melléjük olykor beszavaz egy-egy „körön kívülit” is. A magyar irodalom Kundera besorolása szerint kis kontextusú – nos, a határon túli magyar irodalmak még ennél is kevesebbek: csonka kontextusúak. Senki ne hivatkozzon Trianonra, hiszen egyrészt Trianont fel kellene már dolgozni (ez annak lenne a bizonyítéka, hogy nagyvonalúbbak tudunk lenni, mint képzeljük), másrészt Trianon éppen az oly sokat és oly hangosan emlegetett összetartást eredményezhetné – azt, hogy a Felvidékről sem csak Dobos László legyen a DIA tagja s a Vajdaságból sem csak Tolnai Ottó. Vagy ha Trianonra hivatkozik, hát magára vessen.

Tisztában vagyok vele, hogy az Európa és a DIA s mellettük minden más intézmény sok mindentől függ és sok magyarázatot lehetne találni a fentiekre; meggyőződésem azonban, hogy ezek közül nagyon kevés lenne mentség is egyben. Jómagam talán csak a jogutódok bumfordiságát fogadnám el, hiszen minden más attól függ, amit már említettem – a sajátos szűklátókörűségtől, amely mindent ugyanarra vezet vissza: arra, hogy a határon túli magyarok kisebbségben élnek, ahol is pusztulnak és vesznek, következésképpen a megmaradásért küzdenek és íróik műveiben ez tükröződik. Az anyaországi írók írhatnak bármiről, hiszen nekik nem kötelességük a megmaradást tematizálni; egy határon túli alkotónak viszont más kötelessége sincs.[5]

Kundera „a kis kontextus terrorjá”-nak nevezi azt, amikor egy mű szerepét arra korlátozzuk, „amit az a maga országában játszik.”[6] Ha Bodor Ádámról vagy Dragomán Györgyről nagyon sok értelmezőnek reflexszerűen Románia és Ceauşescu diktatúrája jut eszébe (arról a Bodorról, akinek a trópusai a látszólag legnyilvánvalóbb dolgokat illetően is elbizonytalanítják az olvasót), akkor az nem más, mint kontextusszűkítés. Ám az erdélyi magyar irodalom esetében ennél jóval többről van szó, hiszen a Napos oldaltól kezdve a Hollóidőig számtalan olyan mű született, amelynek alig vagy egyáltalán nincs köze a hatalomváltáshoz, a kisebbségi helyzethez és bármi máshoz, amit az irodalompolitika olyan szívesen hall és hallgat, következésképpen a közismert elődökhöz és a még közismertebb hagyományhoz sincsen vagy nagyon másképp van, mint gondolnánk. Karácsony Benő megvetette a világnézeteket, ironizált fölöttük, Láng Zsolt kilép a történelemből, pontosabban mondatokkal teremt történelmet, Szilágyi István faulkner-iánus prózát ír, kerüli mindazt, ami azonosítható (Kós Károllyal szokták összehasonlítani, Láng Zsolt Mészöllyel állítja párhuzamba; Kóssal is lehet, de a szűkszavúság, a megszorított mondatok, nem az erdélyiség okán) – a Hollóidő egyik legszebb és legérdekesebb játszmája az, hogy az olvasó próbál megfeleléseket keresni, a szöveg viszont egyre megszökik előle! Az ember nem tud másra gondolni, mint arra, hogy egyesek akkor is kisebbségiként határozzák meg, ha neki magának semmi kedve nincs ehhez.

De csendesedjünk el. A két hónapja lezárult világbajnokság egyik legrokonszenvesebb csapata Uruguay volt. Két zseniális csatár, Forlán és Suaréz vezette a játékot, a többiek mögöttük robotoltak. Úgy látom, sokan a határon túli magyar irodalmakról is ezt gondolják: minden utódállamban dolgozik két író, a többiek meg segítik őket, nő a pálmájuk a súly alatt. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ami a fociban szép, az az irodalomban nemcsak rút, hanem egyenesen kártékony. Ne legyünk az irodalom Uruguay-a.

CSORDÁS LÁSZLÓ: Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban

Engedjék meg, hogy napi gondjainkat félretéve, most ne a történelmi sorsunkból fakadó kisebbségi viszontagságokról, ne a szerény anyagi körülmények között leledző alkotók nehézségeiről beszéljek. Sokkal fontosabbnak tartom a közelmúltban létrejövő pozitív változások bemutatását, értelmezését, azt, hogy bár sokan kiáltották már ki a halálát, mégiscsak létezik kárpátaljai magyar irodalom. És egyre több a tehetséges, értéket felmutatni képes fiatal.

Előadásom egy új írói generáció körvonalait veszi górcső alá. A nemzedéki elkülönítés nem könnyű feladat, ugyanis a szigorú értelemben vett fiatal írói nemzedék egyelőre nincs nálunk. Ellenben vannak alkotók, akiket világfelfogásuk, a hagyományhoz való újszerű viszonyuk különít el az idősebb generációktól. Ezek közül választottam ki négy fejlődőképesnek mutatkozó tehetséget. Eddig megjelent műveik tükrében értelmezem a fiatalok útkeresését, értékelem és összefoglalom az utóbbi időben tapasztalható változásokat Kárpátalja magyar nyelvű irodalmának életében.

„Nekem a magyarság létkérdés és nem életcél” – írja első kötetének címadó esszéjében (Kárpátaljáról jöttem, 2003) Lengyel János, mintegy erkölcsi mérceként maga elé állítva az identitás keresésének fontosságát. A jegyzetekből, esszékből, interjúból, élménybeszámolókból összeállított könyv rávilágít egy, a rendszerváltás után elhelyezkedni kívánó, magyarságával azonosulni vágyó, de környezetétől minduntalan elidegenedő fiatal reménytelen próbálkozásaira szülőföldjén és Magyarországon egyaránt.

Második könyve, A valóság szaga (2006), melynek a szerző a Kisprózai vegyestál verskörettel, kárpátaljai módra alcímet adta, egyértelműen fejlődést mutat az írói világ kiszélesítését tekintve. „Számomra az írás több, mint a sorjázó gondolatoknak betűk, szavak és mondatok formájában történő rögzítése a papíron: kísérlet a menekülésre önmagam és az elmúlás elől. Az írás nélküli tétlenségbe hamar belepusztulnék” – vallja magáról Lengyel János. A kötet legértékesebb részét a történelmi esszék, anekdoták, karcolatok mellett a nyelvjátékokra épülő írások adják. A finom iróniával sikerül egészen érdekessé tenni a kicsit kopott realisztikus leírást. „Eddig azt hittem, én fogom megváltani a világot. Most, amikor nekiveselkednék, látom, a váltás megtörtént. Aprópénzre” – olvassuk Duma elmefulladásig c. kisprózájában.

 A Fallal az arcnak (2008) már sokkal egységesebb stílust tár elénk. A vendégmunkás-létet bemutató rövid történetek (általában csattanóra kiélezve) magukban hordoznak egyfajta (a társadalomból való kivetettséggel társuló) szemtelenséget, ami közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. A memoárt idéző, de inkább szociográfiaként meghatározható könyv bepillantást enged egy vendégmunkás különös helyzetekben egyáltalán nem szűkölködő mindennapjaiba.

Érdemes még megemlíteni aforizmakötetét (Lyukkal bélelt zsebem avagy Hogyan írjunk angolokat? Aforizmák, 2009), melyben ismét a nyelvvel való játék kerül előtérbe. Az író paradoxonjai, különféle általános igazságokra írt kommentárjai a mélyebb gondolatiságtól a könnyed filozofálgatásig nem egyszer mosolyt csalnak az arcokra, néhány példa: „A monoton munka olyan méreg, amely lassan őrli fel a lelket. – Néha közhelyeket is kénytelenek vagyunk beleírni a könyvünkbe, hogy szaporítsuk az oldalszámokat. De, a legjobb énekesek lemezein is két-három dal van, ami időtálló, a többi meg kitölti az üres perceket”; „A múlt idő jele a hiányérzet. Meg a két t”; „A húsosfazék könnyebben megtöri az embert, mint a kettőskorbács. De az utóbbi kevésbé hízlal”; „Egyes vidékeken a szájhagyomány szerint mosnak fogat, máshol nem”; „A szó a gondolat adója. Megesik, hogy túl is fizetjük”.

Végül ki kell térnem Lengyel János kordokumentum-értékű riportkönyvére (Halott ember karácsonya, 2009), mely leginkább a pályatársakat, az otthoni kulturális életben tevékenykedőket szólaltatja meg, s a mai kisebbségi sorskérdésről, a kilátásokról, a művészi lehetőségekről rajzol reális képet.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy Bakos Kiss Károly mára megkerülhetetlen a kárpátaljai magyar irodalomban. Fellépése egészen új esztétikai elvárásokat támasztott a most induló költők elé. A magyar- és világirodalmi költői hagyományokat újraértelmező, kibontakozóban lévő költészete sajátos ízt csempészett líránkba. 2007-ben jelent meg Legyen vers c. kötete, mely rövid időn belül nem csak nálunk, de Magyarországon is ismertté tette a nevét.

„Legyen vers, hogy legyen minden./ Szív ne vágyjon menni innen” – indít merészen, de annál inkább következetesen a költő. Ebben a két sorban új értelmezést kap a Kárpátalján érzékelhető határontúliság. Bakos Kiss Károly egyértelműen hisz a költészetben, hisz abban, hogy a kisebbségi lét nehézségei feloldhatók egy versek által teremtett művészi világban. A legtöbb költemény csiszolt, szép, míves munka. A szerző ragaszkodik a kötött formákhoz, ritkán él a szabadvers adta, nemegyszer kétes szabadsággal. Bár gyorsan váltakozó ütemek (néhol szimultán verstechnika) színesítik a költői palettát, mégis elsősorban a szomorúság, a hiány (ha kicsit korszerűtlen szeretnék lenni, azt mondanám, hogy világfájdalom) tekint ránk vissza az első ciklus soraiból: „…legyen ír, hogy így ne fájjon/ A mozdulat e nyesett tájon” (Legyen vers), „Uram várjon még a baj/ Körbeúsznak halrajok/ Magam is csak hal vagyok” (Víziszonett), „A madarak visszatérnek/ Szájuk tele ághiánnyal” (Bárkaszonett), „Így/ Sírva mosolygón/ Vagyok/ Egy világvégi bolygón/ Akár a meztelen magány/ És ruhátlanul van velem/ Meghasonlott nemzetem” (Így). A képalkotás, a versnyelv, a szenzibilitás József Attila, Nagy László, Illyés Gyula, Pilinszky János, Radnóti Miklós hatását idézi (néhol talán túlzottan is). A költő a közösségi sorson való kesergés helyett az egyén felé fordul. Sokkal jobban érdekli az individuum és a kisebbség, az egyén és a felvállalható tradíció kapcsolata.

Központi esztétikai kategóriaként a szépséget megjelölve alkot. Ebből a tapasztalatból születtek a Latin versek c. ciklus darabjai. A Nagy László által fordított Lorca cigányrománcait egészen magyar verssé újragondoló művész maszkot öltve magára teszi otthonossá a latin versvilágot. Külön kiemelném, hogy megjelenik költészetében az elegáns erotika: „Lobos-szagos szél szalad/ A habos mellű nők felett,/ Lenn a parton férfiak/ Erős derékkal fürdenek” (Erotika), „Levetem ott fehér ruhád,/ A kis szobán./ Bőröd ontja illatát/ Friss-puhán./ S a fűszeredtől részegen/ Magam is hozzád vetkezem…” (Románc), „Szeretni kell a testet is./ Míg lélek lakja, ékszer az./ És reggel is, meg este is/ Csodálni, fény rá mint havaz” (A test dicsérete), „Szép is a nők domborúja./ Hanyatt fekve, hold ha éri./ Lepedőit szél ha bújja,/ Majd a hajnal kicseréli” (Szép is, jó is).

Bakos Kiss Károly keleti kultúrkörhöz érzett vonzalmát tárja elénk az utolsó ciklus, a Keleti versek. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy ezek a darabok nyugodtan besorolhatók olyan, az egyetemes magyar irodalom keleti ihletésű művei mellé, mint Kosztolányi magyarított, rímes haikui („Lépdel az ősz, fáim rázza./ Fázom, mintha sárga/ Csontom fázna” (November); Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma („Nézd az idő homorú tükrét,/ S görbületében önmagad./ A pillanatban egy öröklét,/ Az öröklétben egy pillanat” (Tükör) vagy éppen Weöres Sándor A teljesség felé c. gyűjteménye („Gyönge roppan, összetör./ Erős mindent elvisel./ Erős roppan, összetör./ Gyönge hajlik, elvisel” (Törékeny asszony éneke).

Bakos Kiss kiváló formai érzékkel megáldott költő. Örvendetes számomra, hogy újabban megjelent verseiben már egyre inkább távolodik a mesterektől és sajátos hanggal, sajátos nyelv létrehozásával kísérletezik (Része még, Útlevél, Vámhatár, Vagyunk).

Lőrincz P. Gabriella az Együtt c. folyóiratban való debütálása (2008/3. szám) után, 2009-ben már önálló kötetben – a Karcokban – mutatkozott be a nagyközönségnek. Mint ahogy a cím is sejteti: karcokból, pillanatképekből, impressziókból áll össze a verseskönyv nagy része. A költői nyelv kipróbálása, a saját hang keresése, a formákkal való kísérletezés jellemzi az itt szereplő darabokat. Az újabban publikált költemények nívóját tekintve ezek még igencsak megmaradnak az alkotói öntudatra ébredés előtti, legtöbbször az ihlet sodró erejére bízott befejezetlen vers-töredékeknek. Néhány részletben azonban már felvillan a későbbi, tudatosan kialakított költői hang. Itt megemlíthető a Karcok megkapó, első képe: „Minket néz, és vigyorog az Isten” vagy a Teremtmény első két sora: „Mikor engem művelt,/ Részeg volt az Isten”. Különösen szépen adja vissza az ünnepi egyedüllét hangulatát a Várakozás: „December./ Didergő macskakő,/ Koppan rajta a cipő/ És egy újabb év/ Lép városom lelkére”. A város magánya hitelesen szólal meg a Beregszászban is: „Magammal sétálok,/ A város didereg./ Nézem, hogy ölelik/ egymást a hegyek./ Lábam alatt az aszfalt/ Útra kész”. A Karcok három ciklusának versei között még találhatunk jó sorokat, de érdemesebb szemügyre venni az újabban írt opusokat, azok ugyanis már egy kiforrottabb költőnő alkotásai.

Az előbbiekben kiemelt idézetekben rejlő, a kárpátaljai magyar lírában újszerűnek tekinthető lírai beszédmód alkotói műgonddal társulva teljesedik ki az újabb versekben. Az isten-keresés, az isten-hiány, maga a vallásos tematika igazán átgondolt, modern nyelven szólal meg Lőrincz P. Gabriellánál. A hit és hitetlenség között húzódó hajszálvékony vonalat átlépve döbbenünk meg az Istentelenül második strófáján: „És ott van az/ Öngyilkos kézben,/ Az áruló szájban/ A hazug szerelemben,/ A rákos tüdőben,/ Májban,/ Agyban,/ Vérben,/ Szemben./ Ott van./ Ott van,/ Hogy nincs ott/ Az Isten”. A tömör mondatszerkesztés, az ütemhangsúlyos, sorátlépésekkel építkező struktúrák a versvilág zártságának feszültségével hatnak. Szembetűnő egy objektív, tárgyias nyelv megteremtésére való törekvés. Erre kiváló példa a Nemes Nagy Ágnes emlékére írott Ősz az Ő szemében egyik részlete: „Csak figyelem/ az út menti fákat./ Ők futnak haza,/ én távolodom./ Levetkőzik a nyár-dísz/ ruhákat…/ meztelen testük/ égi víztől ázik”. Az érzékletesség egyes versekben hermetikussággal társul, így a kihagyásos, legtöbbször nominális mondatok az olvasó asszociációs képességének termékeny bevonásával fogadhatók csak be: „Merev tehetetlen/ Buddha szobor/ Feszület/ Ezüst hold/ A patak szeme…/ Termőföld/ Hegygerinc/ Csigolya/ Vagy combnyaktörés/ Résnyire nyíló/ Intenzívszoba-ajtó/ Nyögő hang” (Mozgó öntudat).

            Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de Lőrincz P. Gabriella készülő második kötetében már minden bizonnyal egy érettebb, a mai lírához közelebb álló karakteres költői hangot ismerhetünk meg.

Brenzovics Marianna az idei Ünnepi Könyvhéten mutatkozott be első, Kilátás c. regényével. Eredeti stílusa mindjárt felkeltette a kritika figyelmét. Ha létezik prózában írt hosszúköltemény, akkor ez az. Olvassunk csak bele: „Elindultunk a havazásban a falu felé, még két kilométer, beleestem a hóba: anyám egy fa előtt tűnődött, arca besimult a fehér faágakba, szép volt, ahogy fáradtan magába süppedt”. Kristálytiszta líra.

Műfajilag a vallomáshoz áll leginkább közel, de szociografikus igénnyel megírt önéletrajzi regényként is felfogható. Nyelve tudatosan stilizált, ami egyértelműen a megírtság érzetét kelti, azt, hogy nem leképezett valóságot, hanem egyénileg szelektált, szubjektív emlék-darabkákat olvashatunk. Brenzovics Marianna prózanyelve ötvözi a hrabali művészi fecsegést a posztmodern cinizmussal. Maga a mű négy nagyobb részre van felosztva: Kezdet, Múlt, Jelen és Jövő. A Kezdetben ismerjük meg a szobája ablakán kitekintő narrátort (női elbeszélőt, aki azonos az írónővel): „Felállok, felgöngyölítem a redőnyt. Kilátásként nyílik meg előttem a reggel, még minden lehetséges, még minden előttem áll”.

A Múltban a gyermekkorból induló világra-csodálkozások pörögnek előttünk, lineáris, de mindig meg-megszakadó történetmondással. „Lélegzem és nézek, magamra sem emlékszem. Gyerekkorom törlés, meg néhány fénykép” – adja tudtunkra a múlt elbeszélhetetlenségének problémáit az írónő. Előrehaladva szép sorjában idéződnek fel a kirándulások, a szovjet ideológiai ellenőrzés alatt kötelezően előadott rossz versek (Simon István, Váci Mihály egy-egy költeménye), utazások, szerelmi kalandok…

A műben folyamatosan visszatérő fogalom a kilátás, mely a Múlt c. fejezetben kap súlyos értelmet: „A nő már félmeztelen volt, keze a csipkés bugyijában, anyám talpig felöltözve és józanul a süteményt darabolta. Észrevette, hogy sápadt vagyok és folyik a számból a fehér nyál. (…) Nem kell mindenre odaügyelni, mondta. Ne ügyeljek, nézzem a füvet, a kilátást, szép a kilátás”. A kilátás a valóság megtapasztalásának ebből a gyermeki emlékéből emelkedik az egész regény világ-értelmezésévé. A világ csak annyi, amit a kilátás megmutat magából, pontosabban, amire mi odafigyelünk.

A Jelenben a közvetlen környezet válságának valóságossága játssza a fő szerepet. A szerző (a sokszor álszent prűdséget levetve) mindent elénk tár, amit környezetében megtapasztal. A hömpölygő szövegben így akadunk többek között olyan társadalmi problémákra, mint a gyermekprostitúció („A rendőrruhás főnöke tizennégy éves lányt rendelt, a lány először a főnökével volt, aztán vele, majd a többiek”) vagy az embercsempészet („Hazafelé tartott, amikor észrevette az autójából a mezőn felsorakoztatott feketéket. Mint a katonák, előttük az ismerőse, aki először elvette tőlük a dollárt, utána elvágatta két ismerősével a torkukat, a gyerekekét is, de azt nem látja, csak tudja”). Előtérbe kerül az erős szexualitás, pornográfia, ami nem egyszer perverzitásba hajol át. A narrátor egy mindennapi esemény természetességével adja elő az egyik lány porno castingen való részvételét: „Elhagyta Roberto, aki pornóval foglalkozott. (…) Térdelhetett, úgy érezte, így jobban kibontakozhat. Roberto egészen a torkáig nyomta, de a lány kibírta, úgy érezte, hatással lehet a férfira”. Ebben a világban a meghitt emberi kapcsolatok eleve rövid ideig tartanak, addig, amíg egy cinikus rádöbbenés meg nem kérdőjelezi őket („Nincs szükségem magányra, mert megtalálom a barátságban”).

A későbbiekben a szöveg mintha önálló életre kelne. Összekeveredik benne a környezet realitása, a televízióban látható műsorok ál-valósága és egy fantáziával felépített álomvilág: „Az agyammal gyártott képek szűkek, homályosak, inkább szimbolikusak, mint plasztikusak… (…) Absztraktabb vagyok, mint a kilátásom”. Líraiság, összetett, mély realizmus és felszínes fecsegés váltakozik végig a regényben. Az utolsó, töredékes-befejezetlen részben, a jövő kilátása már egyenesen kozmikussá tágul: „Vasárnap van, hajnal, a kertben valaki kiált. Ez az isten… kilátás. Madárrepülés-részlet. Nem jut eszembe”.

A Kilátás nyelvileg rendkívül megformált. A mű viszont ettől függetlenül nem hátrál ki a társadalmi problémák elől sem. Külön érdekesség, hogy a regényben használt orosz-ukrán szleng szavak, így a „blatnoj” (’menő’), a „pizgyec” (’beszarás’), egyes nyelvjárási alakok, mint az „oszt akko”, „hova mentsz”, a földrajzi nevek (Beregszász, Zápszony) szerepeltetése szociolingvisztikailag pontosan meghatározható helyhez és közösséghez (a kárpátaljai magyar kisebbséghez) köti a történések nagy részét. Kétségtelen, a Kilátásnak vannak hibái – így a túlírtság egyes helyeken vagy a kevésbé igényes versszerű betétek -, ezektől eltekintve a szöveg stílusának frissessége és tartalmának súlyossága együtt mégiscsak erősen hat a kortárs olvasói tudatra.

Végezetül elmondanám, hogy ebből a négy, kissé rövidre szabott áttekintésből is kitűnik: vannak tehetséges fiatal alkotók a pályán, akik képesek megújítani a kárpátaljai magyar irodalmat. A legfontosabb feladat egyértelműen a dilettantizmus háttérbe szorítása és a valóban értékes alkotások kiemelése. Ennek érdekében szükség van egy, elsősorban esztétikai alapú felülvizsgálatot elvégző kritikai diskurzus kialakítására. A jó hír, hogy már megtörténtek az első lépések ezt illetően. Bízvást mondhatom: a jelek arra engednek következtetni, hogy a helyi színezet felvállalásával – a provincializmuson felülemelkedve – értékes és az egyetemes magyar irodalom által integrálható alkotások születnek, illetve fognak születni az elkövetkező években Kárpátalján.

Felhasznált irodalom:

Balla D. Károly. Az érvényes manír. Brenzovics Marianna Kilátás c. könyvéről = http://bdk.blog.hu/2010/07/11/az_ervenyes_manir

Bertha Zoltán. Fiatal nemzedékek a kárpátaljai magyar irodalomban. In. Együtt, 2010/1. – 72-82. o.

Horváth Attila. Kisebbségi írás- és olvasásmód (Kárpátalja magyar irodalmáról). In. Együtt, 2008/3. – 72-74. o.

Léka Géza. „Rajzával az Ararátnak”. In. Hitel, 2008/9. – 126-128. o.

S. Benedek András. Egy verseskötet ’karcairól’. In. Együtt, 2009/4. – 59-61. o.

S. Benedek András. Készülődés (A kárpátaljai magyar írás). – Ungvár – Budapest, Intermix Kiadó, 2007. – 100 o.

Szilágyi Zsófia. Petőfi turbógyerek. In. ÉS, 2010/22., jún. 4. – 18. o.

CSEHY ZOLTÁN: Felvidéki lapozó

(Gondolatok a (cseh) szlovákiai magyar folyóirat-kultúráról 1958-tól máig)

Ha valamelyest áttekintjük a folyóirat-kultúra világát, megállapítható, hogy a folyóiratoknak lényegében két alaptípusa van: az egyik a korszakolható típus, mely évtizedek óta, különféle szerkesztő- és szerzőgárda részvételével készül, meghatározott, neves intézményekhez köthető, a másik ennek ellenkezője, melyet rendszerint nem intézmény hoz létre, hanem a szó szoros értelmében vett irodalmi mozgások, irányzatok, nemzedékek vagy csoportok szócsöve, s e mozgalmak, irányzatok, csoportok megszűntével maga a folyóirat is felszámolódik. A magyar folyóirat-kultúra legtöbb darabja képtelen a szükséges halálra, inkább átalakul, szerkesztőgárdát vált, új korszakot nyit, s ez a folyamatosságra való törekvés az intézményi háttér jelenlétének köszönhetően minduntalan regenerálódik.  A cseh vagy az olasz irodalom például nem a patinás múlt híve: sokkal inkább a szabad lubickolásé, mely kiszámíthatatlanságával sokkal pezsgőbb irodalmi közkultúrát teremt.

Ha meg kellene határozni a folyóirat-kultúra jelenlegi szerepét az irodalomközvetítés folyamatában, már akkor sem lenne könnyű dolgunk: vajon megelégedhet-e azzal, ha egy adott régióra fókuszálva mutat fel sikeresebb vagy kevésbé sikeres irodalmi jelenlétet, vagy amennyiben pl. egy kiadó is áll mögötte, megelégedjen-e a reklámfunkcióval, az étlap-szereppel, mely így eleve ráruházódik, vagy váljon-e egyetemessé, gyűjtőedényévé mindenfajta nemes nedűnek, származzon is az a világ bármely magyar szegletéből? Az irodalmi folyóirat legizgalmasabb terepe talán a kritikai tér formálása és a tehetségkutató funkció, s kivételes szerkesztői koncepciók esetében egy-egy speciálisan alkalmi, mégis velejéig átgondolt, együttgondolkodásról tanúskodó vagy vitára ingerlő tematikus vagy hangulati finommunkán alapuló lapszám. Feladatunk azonban itt most más: a szlovákiai magyar folyóirat-kultúra alapvonásaival kellene foglalkoznunk. A jelenleg működő folyóiratok közül a legrégibb az Irodalmi Szemle, mely Dobos László, a folyóirat első főszerkesztőjének szavaival szólva a „végzetes tévedések korszakában” keletkezett, konkrétan 1958-ban. „A Szemle megjelenése jelentősen enyhítette irodalmunk albérleti nyomorát” – mondja ugyancsak Dobos a folyóirat 30. évfordulóján készült interjúban.[1] Az albérlet érdekes módon kettős értelmű: a közöttiségre utal, melyet erőszakkal determinált az ideológiai megkötöttség is. Az Irodalmi Szemle kezdettől eklektikus, ideológiailag radikálisan ellenőrzött, sokszor, kivált Varga Erzsébet főszerkesztősége idején a túlkompenzálás fázisába eső folyóiratnak számított, mely „egyke” lévén monopolhelyzetben volt, s az irodalom helyett az írásbeliség egészére kívánt figyelni, ami önmagában véve vezet a színvonalbeli ingadozáshoz, hiszen a számos tudományterület és kultúrtörténeti aspektus objektív  tudományos áttekintése és megítélése a mindenkori  apparátus segítségével lehetetlen. Az irodalmi megnyilvánulások pedig alárendelődtek a marxista-leninista elvárásoknak, melyek kezdetben magukból az irodalmi szövegekből is deriválhatóak, később pedig, az esztétikai öneszmélés tudatosabb korszakában (a hetvenes évek végétől) pedig a ma egyenesen komikusnak ható vezércikkekkel és főszerkesztői kommunista hitvallásokkal pótoltattak. Ezek a vezércikkek a lapot közvetlenül a bársonyos forradalomig elkísérték, de még utána is jó ideig a „demokratikus szocializmus és a jogállam megteremtése” a szlovákiai magyar írótársadalom állítólagos vágya (pl. 1989. decemberi szám).  Dobos a már megidézett interjúban a „hagyományszemlélet hiányáról” beszélt, miközben a folyóirat  később, az 1990-es években már egy teljességgel felvállalhatatlan, ideológiailag korrumpálódott hagyományt alakított ki folyamatos megalkuvásokkal. Döbbenetes Dobos megállapítása, mely a proletár internacionalizmusra hivatkozva épp a magyar irodalom egészét gyakorlatilag ignorálva (a retorika szintjén azonban itt-ott a kétlakiság vagy a kettős honosság terminusában megőrizve) a csehszlovákiai magyar irodalmat a szlovák irodalom peremeként láttatja: „kicsiny irodalom keresi a társat. Az irodalmi jó szomszédot. Az útitársat, a segítő erősebbet. Számunkra ez volt a szlovák irodalom.”[2] Ez a „kicsiny irodalom” önálló entitásként lép fel, és az ideológiai determinizmusnak engedve megfeledkezik önnön nyelvi univerzumáról, az  összmagyar térről, a történelmi hagyományokról, és a „segítő erősebbet” a geográfiai bezártságnak köszönhetően pusztán lokális dimenziókra szorítva határozza meg. Ez a (sokszor talán csak retorikai alapon működtetett) megfelelési kényszer okozza a hatvanas években a szovjet irodalom hangsúlyos jelenlétét, melyről Dobos azt állítja: „Nem rendelte ezt el senki. Ösztönös vonzás.”[3] A hatvanas évek fordulata már megengedőbb az összmagyar szemlélettel szemben, persze, ideológiai keretbe ágyazva: „pozitív tartalmú közeledés figyelhető meg a szocialista irodalmak viszonyában.”[4] Az Irodalmi Szemle az 1990-es évekig gyakorlatilag ma már igencsak meglepő módon homogén szövegkonglomerátumok sokaságaként hat: némi szovjet és erőteljesebb szlovák, illetve cseh szerzőgárda mellett csak és kizárólag szlovákiai magyar szerzők műveit közli. Dobos László után Duba Gyula főszerkesztői korszaka következett, mely valamivel irodalomközpontúbbnak látszik, mint a korábbi, ám Duba határozott elképzelésekkel lép fel az irodalom esztétikai dimenzióit illetően: irodalmi realizmusról beszél, melyekkel szemben a szélsőségek állnak, melyek pl. az Egyszemű éjszaka című antológia hellyel-közzel megtűrt, nyesegetni vágyott szerzőit jellemzi, illetőleg a Tőzsér Árpád nevével fémjelezhető pártoló tevékenységnek köszönhetően válhatott láttatott értékké. A Koncsol László által képviselt szerkesztői értékuniverzalizmus, melyet Duba az 1998. októberi számban megjelent interjúban „humanista szempontokat” követő szerkesztésnek nevez, inkább felületességet, mint színességet eredményezett, s a szerkesztői elveket tudatosság helyett ad hoc jellegűvé tette. A korszak az aránytévesztések korszaka, a radikális káoszé, melyben az érték szemrevételezése ma már nem könnyű feladat. Duba az irodalomesztétikai konfliktusokat nemzedéki konfliktusra redukálja, s noha megszabadítja a folyóiratot a közvetlen ideológiai rombolástól, illetve a politikai szempontok erőszakolásától, tágabb irodalomelméleti horizontja nem lévén, a szocialista realizmus jelzőjének nagyvonalú mellőzésével megoldottnak is tekintette az esztétikai irányvonalat. Az 1983/6-os számban a nemzedékinek álcázott esztétikai konfliktus Duba kompromisszumkészségének köszönhetően a Holnap című rovat megindításával oldódik fel, mely a későbbiekben a Szemle egyik legfontosabb rovatává válik. Duba beköszöntőjében így fogalmaz: „Tudjuk, hogy a közölt anyag nem mutat fel kiugró teljesítményt, a versek és a próza egyértelműen kezdők szintjén van, és éppen csak utal az írói valóságlátás jelenlétére.”[5]

A megtűrés technikáinak köszönhetően a Szemle képes volt értékeiben legalább részben megújulni, persze, ez a megújulás nem korszakos léptékű, és sok vérveszteséggel járt. 1983-tól Varga Erzsébet vette át a főszerkesztői posztot, aki pozitív és negatív értelemben is megőrizte a Duba-korszak vívmányait, ám erőteljesen visszacsempészte a folyóiratba a pártos vezércikkeket és állásfoglalásokat: e komikusnak ható írások közt az amerikai–szovjet rakétaegyezmény felett érzett önfeledt öröm éppúgy megjelenik, mint a szovjet írók kongresszusairól szóló beszámolók és a kongresszusok határozatai. Ma szinte megdöbbentő, hogy az Irodalmi Szemle hivatalosan egészen az 1989-es forradalomig hivatalosan makacsul (a korabeli mértékadó szlovák folyóiratokkal ellentétben) kitartott marxista meggyőződése mellett, az ellenzékiség csak egészen burkolt formát ölthetett. A folyóirat e korszakai a csehszlovákiai magyar irodalom ideológiai megfelelési kényszereinek hol szégyenletes, hol tragikomikus dokumentumaként tanulmányozhatók attól függetlenül, hogy miféle mentségek hozhatók fel ezzel kapcsolatban. Grendel Lajos 1990 áprilisában vette át a folyóiratot, s ahogy az a fentiekből is kitetszik, nem hagyhatta szó nélkül elődei a tagság java része által határozottan támogatott, kritikátlan politikai talpnyalásait: „Pezlár és Válek a múlté (remélhetőleg örökre). Az Irodalmi Szemlét nem gyötri többé se Cenzúra, se Elvtárs.”[6]  Grendel nem kevesebbet követel, mint „visszaállítani az irodalmi gondolkodás rangját és becsületét.” Az esztétikai alapú irodalomkritika, a kortárs áramlatokat is követő irodalomtudomány és az esszé hiánya valóban szembetűnő volt a Szemle szinte teljes eddigi pályafutása alatt. Grendel leszögezte azt is, hogy a minőség nem életkorfüggő, és végeredményben leleplezte azt az álságos technikát, mely a megöröklött doktrínák mentén alakult irodalom meddőségét nemzedéki alapokra akarta volna helyezni. Szövegében a „sötétség és butaság hosszú éveiről” beszél,[7] mely a csehszlovákiai magyar irodalom teljes elszigeteltségét, zárvány jellegét eredményezte. Csoóri, Mészöly vagy Konrád említése e sötét korszakban politikai provokációnak számított. Grendel hangsúlyozza, hogy a legjobb magyar irodalmi műhelyekkel való együttműködés létigény, és az egységes magyar irodalom ténye nem irredentizmusra törekvés, hanem a természetes közeg újrameglelése. A Szemle eklekticizmusát is igyekezett oldani: a folyóirat radikális irányt váltott, s máig legjobb korszakát élte meg.

A pártállami örökséggel azonban esztétikai alapon nem lehetett felvenni a harcot, és Grendel többedmagával megalapította a Kalligram című, csakhamar a magyar folyóirat-kultúra élvonalába emelkedő folyóiratot. Az első szám 1992 júniusában jelent meg. A szerkesztői előszó szemléleti ellentétekről vall, egészséges polarizációról és versenyszellemről értekezik, hangsúlyozza, hogy elsősorban a csehszlovákiai magyar íróknak szán teret, ugyanakkor – vallják a szerkesztők – „az esztétikai Érték régióját, a Szavak hatalmát már nem szeretnénk – sem kényszerből, sem könnyelműségből – regionális, politikai (és más) értékek, érdekek kiszolgálására váltani.”[8] Együttgondolkodási alternatívákról van szó immár, s világossá váltak olyan elvek is, melyeket immár a gyakorlat is visszaigazolni látszott, miszerint nyelvi szinten egységes és egyetlen magyar irodalom létezik, az érték pedig a különféle regiszterek, beszédmódok mentén és nem regionális vagy nemzedéki megkötöttségek szintjén termelődik. A Művészet és Gondolat alcím, illetve a folyóiratcím (mely Farnbauer Gábor Az ibolya illata című gondolatregényének egyik kulcsfogalma) sugallta intellektualizmus túllép a nemzetiségi kereteken, felnőttként kezeli az olvasót, és örvendetes módon megnyitja a szabadság játékterét az esztétikai megmérettetés előtt. Az 1990-es években már nem képzelhető el olyan értékes folyóirat, mely nem képes kommunikálni összmagyar viszonylatban irodalmi értekeit. A Kalligram  első száma ezt világossá is teszi: Esterházy Péter mellett ott van a hazai irodalmárok jelentős csoportja, de a folyóirat világirodalmi orientációját meghatározó közép-európai eszmekör is. A röpke szerkesztői bevezető nem az egyetlen támpont a célokat és a kontextusteremtési kísérleteket illetően: a folyóirat közli Grendel Lajos beszédét is, melyet 1992. április elsején mondott el a Csehszlovákiai Magyar Írók Társasága közgyűlésén, s melyben lemondását indokolja.[9] Radikális szövege jól érzékelteti az akkori viszonyokat: „Önök, idősebb pályatársaim nagyobbik fele, a pártállam teremtményei, s a 89-es fordulat után is azok maradtak. (…) Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy a CSMÍT fedőnevű nyugdíjas írók klubjában találjam magam holnaptól fogva. Nem kívánok egy olyan szervezetnek a tagja lenni, amely nem az irodalmat szolgálja, hanem politikai mozgalmak függvénye, és menedékhelye az egykori pártnomenklatúra fölkapaszkodott kádereinek, egy olyan szervezetnek, amely a konzervativizmus és a dilettantizmus bástyája.”[10] Az Irodalmi Szemlét 1996-ban Tőzsér Árpád vette át, aki a kalligramos esztétikán felbuzdulva lényegében a Kalligram sajátos másolatát hozta létre azzal a különbséggel, hogy a Kalligram mellőzött írói közül gondos eseti szelekció révén továbbra is közölt párat. Sajátos konzervativizmusát viszont ügyesen ellensúlyozták a lapot gyakorta megtöltő szimpóziumok, viták és világirodalmi, illetve hangsúlyozottan avantgárd kuriózumok. A szlovákiai magyar lapkultúra talán eddig legsikeresebb, legszínvonalasabb korszaka ez a párhuzamos létezés, természetesen mindezt annak tudatában mondom, hogy immár nincs igazán értelme kisebbségire vagy nemzetiségire redukálni a teret.

Az első Kalligram-szám még nem érte be ennyivel: önreprezentációs játékot is űzött az olvasóval, Győry Attila Hotel Irodalmi Szemle című írása például a novellisztikus gesztusrendszer segítségével, míg Hizsnyai Zoltán Szalonkázás című esszéje a pamflet keretei között reflektál az eseményekre. Hizsnyai „műfajtalankodásainak” és „vízilovainak” korszakos szerepe van a hegemón és monolit irodalmi-közéleti beszéd megtörésében, s így közvetve a Kalligram orientációjának kikristályosodásában is.

A Kalligram máig több főszerkesztői periódust tudhat magáénak, ezek közt valóban tehetők finom distinkciók, ám (lévén, hogy ezekre itt és most nincs idő) mindenképpen megállapítható, hogy összmagyar mércével mérve is figyelemreméltó folyóirat született, és gyakorlatilag első számától kezdve mindmáig hatékony kommunikátornak bizonyult. Ez a fokozatosan kivívott tekintély a szabadság vállalásának és ösztönösségének, illetve az intellektus szabad mozgásába vetett hitnek köszönheti sikereit. Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Esterházy Péter, Nádas Péter, Határ Győző, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc vagy például Pályi András (hogy csak pár nevet említsek) megnyerése soha nem látott mércét teremtett a hazai alkotók számára is, ez az írótársadalom józan gondolkozású tagjai előtt s tettekben, esztétikai fegyverekkel törölte el, vagy legalábbis kérdőjelezte meg a csehszlovákiai magyar irodalom mint esztétikai kategória létét. Kiszabadította az irodalmat a kollektív vállalások, a mi-struktúrák világából, ami természetesen máig irritál bizonyos köröket, s olyan természetes küzdő- és versenyteret teremtett minden potenciális magyar író számára, aki pl. a fenn nevezett egyéniségek neveivel jelzett nívót vette célba. Az alábbiakban néhány jellegzetességet emelnék ki:

1. már a Kalligram első száma kitűnt radikális képzőművészeti újszerűségével is: a folyóirat mint műtárgy, mint album jelenik meg, melyben a fotó vagy a grafika nem illusztráció, hanem a szöveggel folytatott párbeszéd része. Hrapka Tibor zseniális félaktja, intellektuális testfotográfiái nagyban hozzájárultak az ellentábor elégedetlenkedéseihez. A képzőművészeti orientáció, és különösen a test mint a művészet mindenkori tárgya a folyóirat meghatározó jellegzetességévé vált, s máig az is maradt.
2. a folyóirat számos tematikus számot jelentetett meg, melyek a lehető legradikálisabb kontrasztokat képesek kirajzolni. Külön lapszám köszöntötte a lap szellemi atyját, Mészöly Miklóst vagy Erdélyi Zsuzsát, de a tematikus összeállítások sorát gyarapította a roppant visszhangot kiváltó pornográfia- vagy queer-szám, az egyes irodalmakat tematikusan bemutató számok mellett se szeri, se száma a kisebb, jól átgondolt összeállításoknak a Foucault-blokktól egészen a cseh prózapoétikákig, a minimalista költészettől egészen a jazzig vagy az irodalomtörténetírás módozataival foglalkozó írásokig.
3. a közép-európaiság felvállalása a világirodalmi orientáció egyik gócpontjává lett, s e téren  a lap munkatársai közt tartható számon a lengyel, a cseh, a szlovák vagy a magyar értelmiség színe-java. Itt említeném meg, hogy a cseh vagy a szlovák irodalom közlése immár leszámolt a híd-szerep klasszikus pozícióinak hangoztatásával: e két nyelv világa természetes közegként jelenik meg a kiadó profiljában is, s a közlések immár nem valamiféle előirányzott erőviszonyokat tükröznek, hanem az irodalom esztétikai normái szerint kívánnak párbeszédbe lépni magukkal a művekkel.
4. a Kalligram a szöveg párbeszédkészségét teszi elsősorban próbára, s a szerkesztői tendenciák is ezt szolgálják. Ez a nyitottság magába foglalja azt a folyamatos kalandvágyat, mely e folyóirat működését kezdettől jellemzi.
5. a kisebbségi tér nem marginális, nem klausztrofób létállapot, hanem a párbeszédlehetőségek fokozottan koncentrált tere, a legélhetőbb közeg, mely folyamatos ellenőrzésnek teszi ki állításainkat a másik vagy sokadik fél részéről. Egy szlovákiai magyar geográfiai közegben megszülető folyóirat igenis képes olyan témákat felvetni összmagyar viszonylatban is, melyek a mainstream jelleget biztosítani tudják e közegben is. A Kalligram lényegében a kisebbségi teret végtelenné tágította, és az irodalom és a játék szabadságát kínálta fel.
6. a folyóirat fokozatosan felkarolja a hazai és a magyarországi fiatal tehetségeket, s így gyakorlatilag azonnal bármely közölt szöveg feszült esztétikai térbe robban bele, ahol művészi elvárások sokaságával szembesül.

A fenti két, máig működő hazai irodalmi lap mellett említést kell tenni a Szőrös Kőről is, mely 1996 októberében alakul, s első, a budapesti Tiszavirág különszámaként megjelent száma után az AB-ART Kiadó gondozásába jutott.  Az egyetemista közegben, füzetnyi terjedelemben megjelenő diáklap (melynek mintaképei a Tiszavirág és a Sárkányfű voltak) fokozatosan vált irodalmi lappá. A folyóirat elsősorban az Angyalzsugor című antológia köré tömörülő, illetve a Start-füzetekben  publikáló fiataloknak adott teret, ám a szépirodalmi közlések eklektikus színvonala a folyóiratot mindvégig megakadályozta abban, hogy jelentős fórummá válhasson. A folyóirat legfőbb értékeit a Kocur László szerkesztette Gondolatnyi csend című tanulmány- és kritikai rovat, illetve a H. Nagy Péter nevével fémjelzett korszak a populáris regiszterre, és az intermediális megközelítésmódokra nyitott szövegei képviselik. H. Nagy Péter a folyóirat legjobb hagyományait a 2009-től létező, egészen új Opus című kéthavi lapban kamatoztatta, mely alcíme szerint (kissé megmosolyogtatóan retorikusan, hiszen eleve a Szlovákiai Magyar Írók Társasága adja ki) a „szlovákiai magyar írók folyóirata”, miközben ez a megjelölés gyakorlatilag semmit nem jelent, lévén, hogy eszében sincs visszaállítani az Irodalmi Szemle régi korszakaiban dívó homogenitást (Az Irodalmi Szemle is egykor a SZMÍT, illetve elődje kiadványaként jegyezte magát mindaddig, míg a Madách Könyv- és Lapkiadót nem privatizálták), egyáltalán nem is tagsági folyóirat, és egyelőre nem is igyekszik a tagsági publikációs késztetéseket kielégíteni. A lap legutóbbi számában is mindössze öt ún. szlovákiai magyar szerző szerepelt, és a folyóirat a művészi szabadság tereként működik, a Szőrös Kőre jellemző eklektikus jelleggel nemzedéki korlátozás nélkül.

Szólni kell továbbá a szlovákiai magyar térfélen megjelenő magyar folyóiratok Kalligram mellett talán a legjelentősebb vállalkozásáról, a Partitúra című irodalomtudományi szakfolyóiratról, mely Benyovszky Krisztián főszerkesztésével a Sambucus Irodalomtudományi Társaság és a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-Európai Kara kiadásában jelenik meg negyedévi rendszerességgel. Ez a magas színvonalú irodalomtudományi szemle elsősorban a kortárs irodalomelméleti mozgásokra fókuszál, de a történetiség irányába is történtek elmozdulások. A szerzők között a fiatal magyar tudományosság számos jeles képviselője megjelenik, és a felvetett témák elevensége (az irodalom sötét oldala, a krimi, az elbeszélői hang kérdései, az énformálási stratégiák) és párbeszédkészsége nagyban járul hozzá a hazai magyar irodalomtudományos gondolkodás nívójának emelkedéséhez. A Partitúra számos kulcsfontosságú elméleti szöveget közölt le először magyarul, többek közt Paul Ricoeur  Élet és elbeszélés című művét vagy Maurice Blanchot Az elbeszélői hang című esszéjét, számos jelentős kánonon belüli vagy a populáris regiszterben alkotó szerző műveivel foglalkozott behatóan (Pynchon, Tolkien, Farnbauer stb.). A folyóirat recenziós rovata a legújabb irodalomtudományi szakkönyvekről tudósít.

Végül, de nem utolsó sorban szólni kell arról is, hogy egyes magyarországi folyóiratok fokozott figyelmet szentelnek a szlovákiai magyar alkotóknak: ezek közül kiemelendő a békéscsabai Bárka, a tatabányai Új Forrás vagy a salgótarjáni Palócföld, melynek főszerkesztője a felvidéki Mizser Attila. Itt jegyzem meg ugyanakkor, hogy a mai magyar folyóirat-kultúra egészében véve nem különíti el a kisebbségi vagy az ún. többségi szerző entitását: a magyar irodalom konkrét írásokról, szerzőkről, életművekről szól, és ebben az egységben érvényesül a beszédmódok differenciálódása, mely szabad kapcsolódási felületet biztosít egyes iskolák, irányzatok, csoportosulások számára. És azt hiszem, a jövő is ez: nemsokára talán már nem kisebbségi vagy nemzetiségi lapokról fogunk értekezni, hanem jó és rossz magyar folyóiratokról, melyek széles térben, kisebb-nagyobb, több-kevesebb tehetséggel, de nem megbélyegezve vagy szabadságukban korlátozva jelennek meg.

[10] Uo., 6.